Már nem vagy a kertben.
Még nem vagy a házban.
"Íme a kertek, mikben hiszek még." Rilke
Ambroozia 2016/4
Az őszi Ambroozia lapszámában teljes terjedelmében elolvasható két olyan novellám, amelyeket a természet, szűkebb értelemben véve a kert inspirált. Életem több pontján is volt szerencsém olyan helyen élni, ahol a kert, tehát az ember által kialakított és ápolt természeti környezet a mindennapjaim része lehetett. Elmondhatom, hogy mindig hiányzik, és mindig is hiányozni fog az a behatárolt, saját használatú zöld terület, amiben a pázsittól a dísz- és gyümölcsfákon át a zöldség veteményig minden hálásan és nagyon érzékenyen reagált a törődésre és a munkára. Városban élve, ahol ennek hiányában létezem, megsokszorozódik szememben a kert értéke. Vágyakozva állok meg parkok és ligetek mellett, amiket a város gondoz, és amikre az egyén - átadva annak gondozását valami arctalan társadalomnak vagy kormányzatnak - felelősség nélkül tekint. Úgy gondolom, becsülnünk kell azokat a tereket, amiket még nem mérgeztünk meg túlzott ottlétünkkel, és ha aktívan nem is tehetünk értük, legalább nembántásunkkal próbáljuk meg segíteni önfenntartásukat. Ezért kérek mindenkit, hogy a feltétlenül szükségesen felül ne szemeteljen.
Ambroozia 2016/4
Az őszi Ambroozia lapszámában teljes terjedelmében elolvasható két olyan novellám, amelyeket a természet, szűkebb értelemben véve a kert inspirált. Életem több pontján is volt szerencsém olyan helyen élni, ahol a kert, tehát az ember által kialakított és ápolt természeti környezet a mindennapjaim része lehetett. Elmondhatom, hogy mindig hiányzik, és mindig is hiányozni fog az a behatárolt, saját használatú zöld terület, amiben a pázsittól a dísz- és gyümölcsfákon át a zöldség veteményig minden hálásan és nagyon érzékenyen reagált a törődésre és a munkára. Városban élve, ahol ennek hiányában létezem, megsokszorozódik szememben a kert értéke. Vágyakozva állok meg parkok és ligetek mellett, amiket a város gondoz, és amikre az egyén - átadva annak gondozását valami arctalan társadalomnak vagy kormányzatnak - felelősség nélkül tekint. Úgy gondolom, becsülnünk kell azokat a tereket, amiket még nem mérgeztünk meg túlzott ottlétünkkel, és ha aktívan nem is tehetünk értük, legalább nembántásunkkal próbáljuk meg segíteni önfenntartásukat. Ezért kérek mindenkit, hogy a feltétlenül szükségesen felül ne szemeteljen.
A RÉGI HÁZ (részlet)
Visszamentem az öreg házba, ahol születtem, mert fülembe jutott, hogy még ezen a nyáron lebontják a helyet, ahol varázslatos gyermekéveimet töltöttem. Régen ez a hely volt mindennek a középpontja, körülötte forgott a világ, és éjszakánként, ha a körtefára másztam vagy sámlira álltam a kőteraszon, szinte elértem a Holdat és a csillagokat. Úgy élt a ház és a kert az emlékeimben, ahogyan vagy húsz éve magam mögött hagytam, ezért felkészültem rá lélekben, micsoda enyészetet és romlást találok majd egykori otthonom helyén.
Félelmeim sajnos beigazolódtak. Végigmentem az utcán, és megálltam a ház előtt, megrökönyödve, a viszontlátás szomorúságában. A két vén diófa úgy elaggott már, hogy egymást támasztották, mint egy roskatag, öreg pár. Egy derékvastagságú ágat letört és a tetőre döntött a vihar, a fakó, téglavörös cserepek között hatalmas lyuk tátongott. A homlokzat figurális kődíszeinek java lepotyogott a földre, a fűzöld zsalugáterek csálén, megtépázva lógtak ki az utcára, és szemérmetlenül tárták fel a törött ablaküvegeket.
Nagy sóhajjal léptem a kovácsoltvas kapuhoz. A rácsokat befutotta a rozsda, a kilincs mozdíthatatlanul beleégett a tokjába, az ajtó pedig úgy megvetemedett, hogy ki sem lehetett egészen tárni többé, így egy keskeny résen kellett átpréselnem magam, hogy az udvarra jussak. Ahogyan befelé haladtam, a látvány egyre melankolikusabb fokozatokat öltött. Mindent felvert a gaz, befutott a repkény, a borostyán, a néhai kocsibeálló kőlapjait szétfeszegette a csapadék, a fagy, és a gyomok szívós gyökérzete.
Az előkert csupa mérges, vad borosta volt, bogáncs, csalán és felmagzott fűcsomók. Az egykor szépen gondozott homoktövis, madárberkenye, futórózsa és a kökénybokrok most teljesen összegabalyodva, áthatolhatatlan, sűrű fonódásokat hoztak létre. A körte- , alma- és cseresznyefák terméketlenül álltak helyükön. Az egyik fa törzsének deszkalétra támaszkodott. Két foka között időközben átnőtt egy karnyi ág, és felemelte a létrát a földről. A kert leghátsó részét teljesen eltakarták a cserjék és a lombos fák. Emlékeztem, van arra egy náddal ölelt, kisebb tó is, ami felett tízévesen már áthajíthattam a kavicsot, ha akartam. Valamennyire még járhatónak tűnt az ösvény, ami lefelé, a birtok szántói és az erdőség felé vezetett, de úgy döntöttem, inkább a házat kutatom fel előbb, mert tele voltam fájó együttérzéssel, amit ki kellett engednem magamból.
A teraszra kétoldalról lépcső vezetett fel, a kövezet igencsak foghíjas és rögös volt, a lapos kövek illesztékeiből nem csupán a pázsitfű, de egy fiatal és törekvő akácfa is kihajtott, félretessékelve útjából minden emberi akadályt. A vastag tölgyfaajtó még viszonylag épen őrizte a bejáratot, bár a díszlécek mind letöredeztek már, és egész felületéről foltokban pergett a vastag lakkréteg. Lenyomtam a nyikorgó vaskilincset, és beléptem az előszobába. A márványerezetű kőlapokat vastag, barnára száradt levélréteg borította, amibe helyenként erdei föld és a mennyezetről lehullott mész- és téglamorzsalék keveredett. A barokk mintás tapéta csíkokban mállott a falakról, a repedések vonalain át mintha a ház sötét húsába láttam volna, máshol meg, akár a májfoltok, salétrom és penész színes, csipkézett foltjai éktelenkedtek. Az ebédlő közepén, ahol régen az étkezőgarnitúra bútorai álltak, tábortűzre utaló hamukupacokra leltem, valaki eltüzelhette az asztalt és a csigamotívumos, faragott székeket. A konyhában leszerelték a polcokat és a mosogatótálcákat, csak a vízvezeték elvágott gégecsöve meredt ki a falból, mint egy kiszáradt katéter. Kavicsok és üvegszilánkok csikordultak talpam alatt. Éreztem, milyen szaporán ver a szívem, milyen nyirkos és hideg a tenyerem.
Hosszú út állt mögöttem, jó lett volna lepihenni, de nem akartam cserbenhagyni a többi szobát sem, és beérni holmi tökéletlen félfájdalommal. Balra a szalon nyílt, szüleim kedvelt tartózkodási helye, sok nevetést és könnyet látott tér, galériákba felvezető könyvespolcokkal, három hatalmas kanapéval és különböző méretű dohányzóasztalokkal. Ezeket sem találtam már, a bútorokat nyilván innen is kimenekítette valaki, a könyvek java része pedig minden bizonnyal szintén a lángokban végezte. A konyakbarna dísztéglákból rakott kandalló száját kötegelt, molyrágta ruhákkal, mocskos rongyokkal, portól szürke szikvizes- és borosüvegekkel tapasztották be. A falak mentén végig tükörcserepek szóródtak szét, és elkísértek a szalon északi végébe, ahol az egykor szebb napokat látott francia zongora állt, most leginkább önmaga torzójaként. A hangszert megfosztották lábaitól és pedáljaitól, úgy hevert a földön, akár egy nagy állat teteme. A gyönyörűen lakkozott faburkolat több helyen hiányzott, a teljes tetőlapnak is lába kélt. A fémöntvény belsejében szürke tollakból, sárrögökből és pálcikányi ágakból épített fészkeket találtam, az ép húrokat csomókban lepte be a megszáradt ürülék. Kísértésbe estem, hogy leüssek egy G-hangot a klaviatúrán, de végül visszahúztam a kezem: halott énekesnőtől nem elegáns áriát kérni.
Visszamentem az öreg házba, ahol születtem, mert fülembe jutott, hogy még ezen a nyáron lebontják a helyet, ahol varázslatos gyermekéveimet töltöttem. Régen ez a hely volt mindennek a középpontja, körülötte forgott a világ, és éjszakánként, ha a körtefára másztam vagy sámlira álltam a kőteraszon, szinte elértem a Holdat és a csillagokat. Úgy élt a ház és a kert az emlékeimben, ahogyan vagy húsz éve magam mögött hagytam, ezért felkészültem rá lélekben, micsoda enyészetet és romlást találok majd egykori otthonom helyén.
Félelmeim sajnos beigazolódtak. Végigmentem az utcán, és megálltam a ház előtt, megrökönyödve, a viszontlátás szomorúságában. A két vén diófa úgy elaggott már, hogy egymást támasztották, mint egy roskatag, öreg pár. Egy derékvastagságú ágat letört és a tetőre döntött a vihar, a fakó, téglavörös cserepek között hatalmas lyuk tátongott. A homlokzat figurális kődíszeinek java lepotyogott a földre, a fűzöld zsalugáterek csálén, megtépázva lógtak ki az utcára, és szemérmetlenül tárták fel a törött ablaküvegeket.
Nagy sóhajjal léptem a kovácsoltvas kapuhoz. A rácsokat befutotta a rozsda, a kilincs mozdíthatatlanul beleégett a tokjába, az ajtó pedig úgy megvetemedett, hogy ki sem lehetett egészen tárni többé, így egy keskeny résen kellett átpréselnem magam, hogy az udvarra jussak. Ahogyan befelé haladtam, a látvány egyre melankolikusabb fokozatokat öltött. Mindent felvert a gaz, befutott a repkény, a borostyán, a néhai kocsibeálló kőlapjait szétfeszegette a csapadék, a fagy, és a gyomok szívós gyökérzete.
Az előkert csupa mérges, vad borosta volt, bogáncs, csalán és felmagzott fűcsomók. Az egykor szépen gondozott homoktövis, madárberkenye, futórózsa és a kökénybokrok most teljesen összegabalyodva, áthatolhatatlan, sűrű fonódásokat hoztak létre. A körte- , alma- és cseresznyefák terméketlenül álltak helyükön. Az egyik fa törzsének deszkalétra támaszkodott. Két foka között időközben átnőtt egy karnyi ág, és felemelte a létrát a földről. A kert leghátsó részét teljesen eltakarták a cserjék és a lombos fák. Emlékeztem, van arra egy náddal ölelt, kisebb tó is, ami felett tízévesen már áthajíthattam a kavicsot, ha akartam. Valamennyire még járhatónak tűnt az ösvény, ami lefelé, a birtok szántói és az erdőség felé vezetett, de úgy döntöttem, inkább a házat kutatom fel előbb, mert tele voltam fájó együttérzéssel, amit ki kellett engednem magamból.
A teraszra kétoldalról lépcső vezetett fel, a kövezet igencsak foghíjas és rögös volt, a lapos kövek illesztékeiből nem csupán a pázsitfű, de egy fiatal és törekvő akácfa is kihajtott, félretessékelve útjából minden emberi akadályt. A vastag tölgyfaajtó még viszonylag épen őrizte a bejáratot, bár a díszlécek mind letöredeztek már, és egész felületéről foltokban pergett a vastag lakkréteg. Lenyomtam a nyikorgó vaskilincset, és beléptem az előszobába. A márványerezetű kőlapokat vastag, barnára száradt levélréteg borította, amibe helyenként erdei föld és a mennyezetről lehullott mész- és téglamorzsalék keveredett. A barokk mintás tapéta csíkokban mállott a falakról, a repedések vonalain át mintha a ház sötét húsába láttam volna, máshol meg, akár a májfoltok, salétrom és penész színes, csipkézett foltjai éktelenkedtek. Az ebédlő közepén, ahol régen az étkezőgarnitúra bútorai álltak, tábortűzre utaló hamukupacokra leltem, valaki eltüzelhette az asztalt és a csigamotívumos, faragott székeket. A konyhában leszerelték a polcokat és a mosogatótálcákat, csak a vízvezeték elvágott gégecsöve meredt ki a falból, mint egy kiszáradt katéter. Kavicsok és üvegszilánkok csikordultak talpam alatt. Éreztem, milyen szaporán ver a szívem, milyen nyirkos és hideg a tenyerem.
Hosszú út állt mögöttem, jó lett volna lepihenni, de nem akartam cserbenhagyni a többi szobát sem, és beérni holmi tökéletlen félfájdalommal. Balra a szalon nyílt, szüleim kedvelt tartózkodási helye, sok nevetést és könnyet látott tér, galériákba felvezető könyvespolcokkal, három hatalmas kanapéval és különböző méretű dohányzóasztalokkal. Ezeket sem találtam már, a bútorokat nyilván innen is kimenekítette valaki, a könyvek java része pedig minden bizonnyal szintén a lángokban végezte. A konyakbarna dísztéglákból rakott kandalló száját kötegelt, molyrágta ruhákkal, mocskos rongyokkal, portól szürke szikvizes- és borosüvegekkel tapasztották be. A falak mentén végig tükörcserepek szóródtak szét, és elkísértek a szalon északi végébe, ahol az egykor szebb napokat látott francia zongora állt, most leginkább önmaga torzójaként. A hangszert megfosztották lábaitól és pedáljaitól, úgy hevert a földön, akár egy nagy állat teteme. A gyönyörűen lakkozott faburkolat több helyen hiányzott, a teljes tetőlapnak is lába kélt. A fémöntvény belsejében szürke tollakból, sárrögökből és pálcikányi ágakból épített fészkeket találtam, az ép húrokat csomókban lepte be a megszáradt ürülék. Kísértésbe estem, hogy leüssek egy G-hangot a klaviatúrán, de végül visszahúztam a kezem: halott énekesnőtől nem elegáns áriát kérni.
2015.12.23.
Az éppen karácsonyra megjelent SIKOLY folyóiratban egy rövid novella erejéig magam is elfoglalok néhány oldalt.
Az éppen karácsonyra megjelent SIKOLY folyóiratban egy rövid novella erejéig magam is elfoglalok néhány oldalt.
2015.11.10.
Az egyre népszerűbb AMBROOZIA internetes irodalmi folyóirat immár két részletet is közölt a készülő regényből, ami A győri regény munkacímet viseli. A két szövegrészlet az alábbi linkekre kattintva olvasható el:
Ambroozia 2015/4
Ambroozia 2015/5
Az egyre népszerűbb AMBROOZIA internetes irodalmi folyóirat immár két részletet is közölt a készülő regényből, ami A győri regény munkacímet viseli. A két szövegrészlet az alábbi linkekre kattintva olvasható el:
Ambroozia 2015/4
Ambroozia 2015/5
Gazdag válogatás az előző két könyv írásaiból,
bónusz három azokban nem szereplő novellával.
Elérhető, beleolvasható, beszerezhető a Google Play áruházban.
Sok szerencsét.
bónusz három azokban nem szereplő novellával.
Elérhető, beleolvasható, beszerezhető a Google Play áruházban.
Sok szerencsét.
|
Úgy elutazni innen, hogy közben egy részem örökké ebben a rögzített pillanatban marad. Mintha mindig nyár lenne. Mintha elég lenne mindig itt lenni, mert ez az itt megad mindent, amit ott nem kell keresnem többé.
|
Kihagyott beszélgetések
Van ez a titkos halmazállapot, a személyiség, amit körbevesz a mindennapok csarnokvize, talán oda kell eljutni vagy lemerülni valahogy. Mit gondolsz?
Aggasztó a csend odalent. De figyelj csak, nekem sokkal profánabb meglátásom van. A jó író, de legalábbis a felkészült író hosszasan gyűjti a témát a szikra köré, ami az impulzust, tulajdonképpen az egész ügy alapító ötletét megadta. E hosszas témagyűjtögetés, vagy tűztáplálás során az ember akaratlanul az emlékeiben kutat, átcsap karakterrajzba, alakteremtésbe, stílust érintő kérdésekbe és kompozíciós dilemmákba, és így tovább. Ha sorsa kegyes hozzá, kezének hívogató jelére számtalan eredeti kis figura odagyűlik a regény kohójához, és egyhamar mindenki elnyeri sajátos nyelvezetét, problémáit, világszemléletét és annak megannyi kifejeződését hangban, gesztusban, véleményben, vagy akár abban, ahogy az adott karakter egy naplementét, egy csipkeszoknyát, egy sportfelnit, vagy egy márciusi, jeges folyót megbámul. Ha minden jól működik, mert induljunk ki abból, hogy az egész ötlet az áldás jegyében fogant, némi rendszerező képesség, cselekményvezetési tehetség és elbeszélői gyakorlat, tehát jó iparosmunka kell még, az írás végtére is idő és ülőfelület kérdése. Csodálnivalóan összetett mégis az egész folyamat, akár a sütés-főzés, minden az arányokon áll vagy bukik.
És még azon, hogy az ember tisztában van vele, végtére is mit akar az egésszel. Minek elmondani valamit, és főképp miért másoknak? Tököm se tudja. Néha azt hiszem, ami fontos, tartsuk meg magunknak..
Talán igazad van, csak így baromira értékes, de ugyanakkor elviselhetetlen nehéz páncélszekrénnyé változunk. De persze megeshet az is, hogy másokról kell írni, tudod, a tükörmutogatás parádéja.
Nézd, a magamat-megmutatni-vágyás és az ilyenek-vagytok-ti között gyakran a fenébe tűnnek a határok. Szamarak legelnek a ködben, villanypásztor meg sehol.
Ez egy tradícionális puszta. De ha ez a kérdés nem jelentene elég nehézséget, ott van még ráadásul a nyelv is. A nyelv hajlamos a szélsőségek irányába engedni. Úgy vettem észre, ingerszegény tartalmú környezetben kihívón nyitogatja a combjait, míg izgalmas cselekmény esetén apácai szigorral korlátozza magát. Ide kéne egy jó kis alkalmi vétel, egy frappáns szintézis. Érted? Hogy a kecske meg a káposzta egymással szóba álljon.
És akkor még ott vannak a gondolatokat oly csábítón elterelni igyekvő, szinte légből kapott asszociációk, ezek a megítélhetetlen szerepű potyautasok.
Betöretlen mének? Ahogy a szépen lerakott mozaikokat szétdúlják füstös patáikkal.
Igen, igen, pontosan. És a patásokról meg az allegóriákról még annyit, ha elég gyorsan vágtázik a paripa, lerúgja még a freskót is a fejed fölül. De csak óvatosan a képzettársításokkal.
Erős kéz kell egy regényhez, vagy még inkább erős, konok fej. Ha öntelt a mi kis kezdő barátunk, és kellően elbizakodott, alázat híján hamar csúnyán pórul járhat.
Egyenes háttal, fejét felszegve belép a térbe, ahol a regény öntőformája áll, tele forró, folyékony fémekkel. Könnyen megeshet, hogy az érdekesnek vélt történet, amit olyan nagyon el akarunk beszélni, mint a sikló, kiszökik a nadrágszáron. A karakterek meg sorban állnak, hogy szembeköphessenek, így állnak bosszút kidolgozatlanságukért.
Oké, a nyelv meg legyen akkor már egy bájos kis véreb, aki boka és ágyékszinten harap, ha rosszul bánsz vele, és egy kis simogatásra a képedbe nyal egy nyájas tőmondatot.
Bárhogy is, felteszem, fele ennyire sem bonyolult tető alá hozni egy regényt, és az effektív alkotás óráiban tán a daimónok is kedvesebbek hozzánk, és kötött pamutzoknit viselnek.
Ne legyenek illúzióid öregem, ez az egész pokolian nehéz ügy, és minden tiszteletem annak, akinek sikerül. És a siker a legkegyetlenebb attribútum, ami nem mérhető meg, ha befejeztél egy könyvet. Hogy végül jó-e a regény, azt nem ítélheted meg a szerzői melldagadásból. A sikerről a kritika, a gazdaság, a kánon, a politikai közhangulat, a szomszéd kisasszony, de érzésem szerint elsősorban a mindenkori időjárás dönt.
Egyetértek. Javasolt nem úgy leülni, hogy akkor ez most egy jó regény lesz.
Ez egy előre kiosztott önseggberúgással egyenértékű.
Akkor ezt meg is beszéltük.
Ja. Meg.
Van ez a titkos halmazállapot, a személyiség, amit körbevesz a mindennapok csarnokvize, talán oda kell eljutni vagy lemerülni valahogy. Mit gondolsz?
Aggasztó a csend odalent. De figyelj csak, nekem sokkal profánabb meglátásom van. A jó író, de legalábbis a felkészült író hosszasan gyűjti a témát a szikra köré, ami az impulzust, tulajdonképpen az egész ügy alapító ötletét megadta. E hosszas témagyűjtögetés, vagy tűztáplálás során az ember akaratlanul az emlékeiben kutat, átcsap karakterrajzba, alakteremtésbe, stílust érintő kérdésekbe és kompozíciós dilemmákba, és így tovább. Ha sorsa kegyes hozzá, kezének hívogató jelére számtalan eredeti kis figura odagyűlik a regény kohójához, és egyhamar mindenki elnyeri sajátos nyelvezetét, problémáit, világszemléletét és annak megannyi kifejeződését hangban, gesztusban, véleményben, vagy akár abban, ahogy az adott karakter egy naplementét, egy csipkeszoknyát, egy sportfelnit, vagy egy márciusi, jeges folyót megbámul. Ha minden jól működik, mert induljunk ki abból, hogy az egész ötlet az áldás jegyében fogant, némi rendszerező képesség, cselekményvezetési tehetség és elbeszélői gyakorlat, tehát jó iparosmunka kell még, az írás végtére is idő és ülőfelület kérdése. Csodálnivalóan összetett mégis az egész folyamat, akár a sütés-főzés, minden az arányokon áll vagy bukik.
És még azon, hogy az ember tisztában van vele, végtére is mit akar az egésszel. Minek elmondani valamit, és főképp miért másoknak? Tököm se tudja. Néha azt hiszem, ami fontos, tartsuk meg magunknak..
Talán igazad van, csak így baromira értékes, de ugyanakkor elviselhetetlen nehéz páncélszekrénnyé változunk. De persze megeshet az is, hogy másokról kell írni, tudod, a tükörmutogatás parádéja.
Nézd, a magamat-megmutatni-vágyás és az ilyenek-vagytok-ti között gyakran a fenébe tűnnek a határok. Szamarak legelnek a ködben, villanypásztor meg sehol.
Ez egy tradícionális puszta. De ha ez a kérdés nem jelentene elég nehézséget, ott van még ráadásul a nyelv is. A nyelv hajlamos a szélsőségek irányába engedni. Úgy vettem észre, ingerszegény tartalmú környezetben kihívón nyitogatja a combjait, míg izgalmas cselekmény esetén apácai szigorral korlátozza magát. Ide kéne egy jó kis alkalmi vétel, egy frappáns szintézis. Érted? Hogy a kecske meg a káposzta egymással szóba álljon.
És akkor még ott vannak a gondolatokat oly csábítón elterelni igyekvő, szinte légből kapott asszociációk, ezek a megítélhetetlen szerepű potyautasok.
Betöretlen mének? Ahogy a szépen lerakott mozaikokat szétdúlják füstös patáikkal.
Igen, igen, pontosan. És a patásokról meg az allegóriákról még annyit, ha elég gyorsan vágtázik a paripa, lerúgja még a freskót is a fejed fölül. De csak óvatosan a képzettársításokkal.
Erős kéz kell egy regényhez, vagy még inkább erős, konok fej. Ha öntelt a mi kis kezdő barátunk, és kellően elbizakodott, alázat híján hamar csúnyán pórul járhat.
Egyenes háttal, fejét felszegve belép a térbe, ahol a regény öntőformája áll, tele forró, folyékony fémekkel. Könnyen megeshet, hogy az érdekesnek vélt történet, amit olyan nagyon el akarunk beszélni, mint a sikló, kiszökik a nadrágszáron. A karakterek meg sorban állnak, hogy szembeköphessenek, így állnak bosszút kidolgozatlanságukért.
Oké, a nyelv meg legyen akkor már egy bájos kis véreb, aki boka és ágyékszinten harap, ha rosszul bánsz vele, és egy kis simogatásra a képedbe nyal egy nyájas tőmondatot.
Bárhogy is, felteszem, fele ennyire sem bonyolult tető alá hozni egy regényt, és az effektív alkotás óráiban tán a daimónok is kedvesebbek hozzánk, és kötött pamutzoknit viselnek.
Ne legyenek illúzióid öregem, ez az egész pokolian nehéz ügy, és minden tiszteletem annak, akinek sikerül. És a siker a legkegyetlenebb attribútum, ami nem mérhető meg, ha befejeztél egy könyvet. Hogy végül jó-e a regény, azt nem ítélheted meg a szerzői melldagadásból. A sikerről a kritika, a gazdaság, a kánon, a politikai közhangulat, a szomszéd kisasszony, de érzésem szerint elsősorban a mindenkori időjárás dönt.
Egyetértek. Javasolt nem úgy leülni, hogy akkor ez most egy jó regény lesz.
Ez egy előre kiosztott önseggberúgással egyenértékű.
Akkor ezt meg is beszéltük.
Ja. Meg.
Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget
Szemes Péter nemrég kritikát írt a Pannon Tükörbe a Bábelgépről. Ebből emelem ki alábbi sorait a címben szereplő novelláról, mert érdekesnek találom a lélekállat asszociációt:
"A szöveg egészét a világossötét, már említett, művészet és élet tengelyére feszített dichotómiája hatja át. Hőse egy festő, aki, miután a szeretett nő, Laura elköltözik tőle, folyamatosan romló látása miatt egyre inkább az alkotással is felhagy. Utolsó művét azért teszi befejezetlenül félre, mert eltűnik a vászon közepéről az ábrázolt tyúk (a torzó sajátos ellenpárja a vázlatokat lefogó, harmincöt milliméter élű, ideális, művi vaskocka). De a titokzatosan hátborzongató elem nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem az árnyalt fényt adó gyertyáktól megvilágított lakásba betévedő denevér zajos kiútkereséseiben, majd rejtélyes elmúlásában is. A repülő kisemlős éppúgy tekinthető a nehezen tájékozódó festő szimbolikus megfelelőjének, mint a néphit az emberi világból valamit (általában az életet) magával vivő „lélekállatának”. A mindinkább homályba merülő művész végül azon gondolkodik, hogy szeme világa, az ihlet tüze és a napjait egykor beragyogó kedves pótlására a háza előtti örökké természetes vagy mesterséges világosságot kapó rézvirágokból kellene csokrot kötni, a natúra műalkotásaiból, és elhelyezni szobájában a vegetáció oltáraként, hogy újra megismerje a fényt, azok pedig a sötétséget."
Az eredeti szöveg - Jász Attilának köszönet - most már online is elolvasható az Új Forrásban. (42. oldal)
A Bábelgép digitális változatának legjobb beszerzési forrása.
Láttál néha olyanokat, akik látták.
Szomjaskék
