Vélemények a megjelent művekről
Szemes Péter:: GépÍrás
Pannon Tükör 2013 / 2. szám
Jól tükrözi a győri irodalmi élet gazdagságát és erejét, hogy a rendre jelentkező fiatal alkotók minőségi írásaik által gyorsan pozícionálják magukat nemcsak a régió, de az egyetemes magyar irodalom térképén is. Érdekes (és elgondolkodtató) jelenség, hogy ezek az induló írók, költők, kritikusok nem a Műhely folyóirat körül jelentkeztek, hanem maguk találták meg és alakították önmaguk számára az érvényesülés útját. A Hermaion Irodalmi Társaság, mint önszerveződő műhely, eredményes munkáját ma már olyan irodalomtörténeti események fémjelzik, mint a véneki írótábor megalakulása, a Hús és sakk antológia létrejötte vagy az Ambroozia internetes lap indulása. S az elektronikus kiadványozásban rejlő lehetőségek kihasználásával az AmbrooBook Könyvek sorozata is öt „kötetnél” tart már, hiszen a tavalyi esztendőben Mechiat Zina (Andersen megszökött), Horváth Veronika (Kóborlátás) és Bende Tamás (Egy csendélet kellékei) első könyve mellett Mészáros Urbán Szabó Gábor Bábelgépe e-bookként és nyomtatott formában is napvilágot látott. Utóbbi oka abban keresendő, hogy a társainál inkább beérkezett (Nemmozgó című novellagyűjteménye a 2009-es könyvhétre jelent meg), nemcsak különleges névválasztása, de prózai és dramatikus tehetsége apropóján is figyelemre méltó szerző papíralapú művének anyaga a korábban közreadotthoz képest kibővített változat. Ennek megfelelően az elkövetkezőkben ennek vizsgálatára teszünk kísérletet.
Noha a kötet anyagát képező tizenegy írás mindegyike színvonalas és igényes alkotás, sem egymáshoz való viszonyukat, sem a műegészt tekintve nem állnak össze szerves egységgé, érezhetően elkerülte őket az a szerkesztői odafordulás, amit megérdemeltek volna. A korpusz fő szervező elveként így inkább egyfajta esetlegesség figyelhető meg, mintha ez a szerző pályáján fontos és jelentős újabb közlés csupán szinte egyazon főtéma variációival való játék lenne, pusztán a mesterségbeli tudás és a tehetség ismételt megmutatását szolgálná. Ellenkező esetben például a Virágok, melyek nem ismerik a sötétségettel – mely vitathatatlanul az egyik legkiválóbb kortárs kispróza – mérhetetlenül magasra tett léc nem rögtön harmadik ugrásra került volna fel, hogy az alkotó aztán (természetszerűleg, hiszen az ilyen novellák megkomponálásához igazán kedvező és szerencsés csillagállás kell) később ne tudja azt meghaladni, hanem fokozatosan építkezve, az atlétikai megfeleltetést lezárva: a verseny végén. Ezt a fajta egyenetlenséget pedig a nem felületes olvasó is azonnal észreveszi. Vagy megtörtént volna a kötetindító írás címének (Preambulum) a cseréje, ami így az emberi élet és állampolgár-lét kereteit meghatározó törvények, s különösen a jogforrási hierarchia csúcsán álló, bevezetőjére utalva, nyilvánvalóan nem szándékoltan, meglehetősen nagyképű szerzői alapállást hordoz magában. Mindezeket főként a jövőre nézve (általánosan az AmbrooBook Könyveket illetően is) fontos megjegyeznünk.
A Bábelgép novelláiban differenciáltabban jelenik meg az a Mészáros Urbán Szabó Gábor írásaira jellemző elem, nevezhetnénk állandó motívumnak is, amit Vincze Ferenc a kiadvány hátsó borítóján ismertetésében „hétköznapian misztikusnak” nevez. A kitétel ebben a formában ugyanis azt jelentené, hogy a szövegeket hétköznapi természetességgel hatja át a misztikum, holott erről szó sincs, sőt nem is alapvetően a misztikus elem a meghatározó. Az ugyanis mindig valamiképpen a szent minőséghez kapcsolódik, transzcendenciához való viszonyt artikulál. A már említett nyitó szöveg Tárgyának titokzatos szakralitásán, a Virágok… vaskockájának hideg tökéletességén, és az Ark rejtőzködő angyalának fellelésén túl ez a jelleg elsősorban a világosságsötétség, fény-árnyék ellentétpárokkal való, szinte az egész korpuszt átható játékban a bináris oppozíció első tagjának nyomatékosítása által van jelen. A királynő végén a halottkihordás szertartásos performatív aktusának eredményeként a szokatlanul szép áldozat máglyájának füstje nyit utat a fénynek a „téli ég páncélján”, A virágok… látását fokozatosan elvesztő festője az örökké a nap, illetve éjjel az utcai lámpák világában fürdő növényekből szeretne építeni házioltárt, A Városok lángolnak alattunkban a végítéletszerű pusztulás, az égés gyönyörűségének megtapasztalásából fogan a zenei műalkotás ideális előadása, a Fehér pedig a „komor, fekete univerzumban” az ember életét végigkísérő és átlényegítő isteni szín felmagasztalása.
Ahogy a Nemmozgóban, itt is sokkal hangsúlyosabb a másik oldal megmutatkozása (ezért találóbb lett volna a misztikus helyett a bővebb értelmű fantasztikus kifejezés használata). A hétköznapi események, cselekvések sorába, mint egy lidérces álomba, tör be valami megfoghatatlan, kellemetlen és nyomasztó erő, az Unheimlich érzete. Az idegen jelenség célja egyértelműen destruktív, és dominanciára tör – voltaképpen a halálösztön munkálkodásáról van esetében szó. Szakrális jellegén túl (védelemre szolgál), valójában ez „mozgatja” a Preambulum Tárgyát, mely a félelemből született, megöl mindenkit, aki megpillantja, és tönkreteszi, kiveti ember-mivoltából hordozóit. A véletlen elvesztése miatt hirtelen beálló csendet ezért az addigi szállítók-hódolók/hívők részéről az árvaság tapasztalata mellett a szükségszerűségbe való beletörődés boldog, belső sóhaja is táplálja. A királynőben a thanatoszi a születésnapját egyedül ünneplő főalak magányos melankóliája, valamint az említett szertartás eredményééig (a felhőkön áttör a fény) a szövegvilágra telepedő, lehangolóan sötét atmoszféra által van jelen. Előbbi kapcsán fontos kiemelni, hogy Mészáros Urbán Szabó Gábor novelláiban feltűnően sok a magányos központi szereplő – egyedüllétük „történetét” rendre imponáló ötletességgel komponálja meg a szerző: a társnélküliségtől (mint ez esetben) a Másik elvesztésén (a Virágok… festője), szándékolt elhagyásán (az Őz hőse a Szépség keresése miatt válik meg ideiglenesen barátnőjétől), a szerettek halálán (a Kés van a nyúlnál Törőcsik gyereke álmában megpróbálja feltámasztani kedvesét, a Városunk lángolnak alattunk 12 éves Hervája pedig a tűzben veszti el mindenkijét) át a testi, képességbeli fogyatkozástól (a Virágok…-beli művész fokozatosan veszti el látását, míg az Ark vak Joakimja rendkívüli többlettudása által belül építi fel világát) a szellemi különállásig (Lukács géplakatos éjszakai „sugallatok” alapján „fejti meg” a Bábelgép rejtélyét). Ők azonban mind valamifajta pótlékkal kísérlik meg oldani kialakult helyzetüket. Ennek útjait A királynőben járja be legteljesebben az alkotó: a vasár- és a születésnap együttállása eleve a közösségi, illetve családi ünnep kapcsán a többes számú megélést implikálja, így társak hiányában még kongóbb a főalak magánya. Szomorúan konstatálja, hogy kint is rossz idő van (azaz üresek az utcák), otthon pedig nemcsak embert nem talál, de ajándékot sem, ezért előbb kávéval és zenehallgatással próbálkozik, majd a közeli teázóban keres élvezetet – a szerző hamvasi finomsággal ír a tea metafizikájáról –, elfoglaltságot (az újság(tovább) olvasás sajátos formájával) és társaságot (a felszolgáló kisasszonyok által) – lábjegyzetes mellékszövegként egy filozófussal való találkozás alternatívája is felmerül –, végül a Romszínház „beavató monodrámájának” előadására indul. A halott szépség ősi télűző rítusokat idéző (és ezáltal a vasárnap keresztény szakralitását ellenpontozó) elégetésének közösségi élménye, illetve ennek nyomán a felhőkön áttörő fény katartikus megtapasztalása teljesíti be az ünnepet és vezeti vissza igazán az addig magányos kóborlót/szemlélőt a társadalomba.
E novella gazdag bölcseleti megfeleltetéseit és zenei, irodalmi utalásait – melyek egyébként is gyakori szereplői Mészáros Urbán Szabó Gábor kisprózáinak – A virágok… a képzőművészet irányában gyarapítja. A szöveg egészét a világossötét, már említett, művészet és élet tengelyére feszített dichotómiája hatja át. Hőse egy festő, aki, miután a szeretett nő, Laura elköltözik tőle, folyamatosan romló látása miatt egyre inkább az alkotással is felhagy. Utolsó művét azért teszi befejezetlenül félre, mert eltűnik a vászon közepéről az ábrázolt tyúk (a torzó sajátos ellenpárja a vázlatokat lefogó, harmincöt milliméter élű, ideális, művi vaskocka). De a titokzatosan hátborzongató elem nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem az árnyalt fényt adó gyertyáktól megvilágított lakásba betévedő denevér zajos kiútkereséseiben, majd rejtélyes elmúlásában is. A repülő kisemlős éppúgy tekinthető a nehezen tájékozódó festő szimbolikus megfelelőjének, mint a néphit az emberi világból valamit (általában az életet) magával vivő „lélekállatának”. A mindinkább homályba merülő művész végül azon gondolkodik, hogy szeme világa, az ihlet tüze és a napjait egykor beragyogó kedves pótlására a háza előtti örökké természetes vagy mesterséges világosságot kapó rézvirágokból kellene csokrot kötni, a natúra műalkotásaiból, és elhelyezni szobájában a Vegetáció oltáraként, hogy újra megismerje a fényt, azok pedig a sötétséget.
Más helyzetben, önmagát mintegy száműzve, magányba kényszerítve, tér vissza a természeti közegbe az Őz főalakja.1 Aki öntudatlanul hajszolja a Szépséget, vár a vele való találkozásra. Azonban az, mielőtt elérkezik, kétszer is csak megérinti a keresőt: előbb a messziről látott, mégis délibábnak bizonyuló ismeretlen építmény, majd a részegen túlzottan hosszan alvó, szépnek sejtett lány alakjában. Az álom, mint egy másik világ feltárulása, illetve az oda belépés is kiemelt jelentőséggel bír. A protagonista az első este szinte mágikus szavakat kántálva – aminek, az Unheimlich megnyilvánulásaként, bizarr párja a parton látott, epilepsziás kislány archaikus hangzású halandzsája –, aztán alkoholmámorban alszik el, végül a megérkező barátnővel töltött szerelmi együttlét után ébredve, mintegy a próbatételeken túljutva, vagy akár a Másik (az egy állatot már gépkocsijával „levadászó”, modern Artemisz) vonzása/büntetése miatt „érdemli” ki a várt csodát: a házba tévedő őz megpillantását.
Szintén a hüpnoszi jelleg hatja át, egy önbeteljesítő álom megvalósulásaként, a Négy című rövid írást. Elbeszélője és kedvese, akivel igazán se veled, se nélküled kapcsolatban állnak, a lány a négyről, mint „valami titkos, valami szorongató erőt” hordozó minőségről szóló álmát kísérlik meg értelmezni. Egészen addig nem sokra jutnak vele, sőt el is felejtik, míg a férfi meg nem ismerkedik a változó viszonyrendszer két új szereplőjével, a költővel és a fotóssal, s kész is az interpretációja: „Talán csak annyit tesz, hogy legalább négyen benne vagyunk már ebben a kárhozatban, és mindaddig égünk és enyészünk, míg végre-valahára választani nem tudunk. Talán ez a kétség, a megállapodottság teljes hiánya, ez a mi közös éghajlatunk.”.
A Jezsibabában a (gyermeki) fantázia teremtménye testi valójában is megjelenik, hiszen Józsi elfogja a lányát ijesztgető „valamit”, az „ördög művét”. Amiről csak annyi derül ki, hogy ugyan feminin (melle van), ruhát visel, és szívósan küzd az életéért, valószínűleg nem emberi lény. A gazda, biztos, ami biztos, ezért két barátjával együtt – az ártó szellemű boszorkánytól való megszabadulás néphit szerint szükséges szertartásának megfelelően – vízbe fojtja, majd elássa a tetemet. Így állítva helyre a világ megszokott rendjét.
A Kés van a nyúlnál az álom szürreális univerzumába vezet (vissza). Hőse, Törőcsik gyerek az agresszív vadászt, a Generálist kikerülve a Rémbázisra szeretne eljutni, hogy feltámassza a falusiaktól elrabolt szép, halott Esztert. Várakozás közben eléri az álom (az álomban), melyben egy hordóból férfimellkas, annak bordái alól pedig egy fekete nyúl bújik elő, késsel a kezében. A megébredés rövid pillanatát követően újra belemerül a történetbe (rövid ideig üldözője álmában is jár), Esztert elviszi a célhoz, s örömmel érzékeli, hogy a nyúl közben megölte a Generálist.
Míg ebben a novellában és A királynőben a halál esztétikuma, a Városok lángolnak alattunkban a pusztulásé jelenik meg. Az ószövetségi bűnös településekhez hasonlóan, ám a meg nem határozott ok miatt mégis végítéletszerűen hirtelen gyullad ki az egybenőtt Debrah, Issos és Somorra. Az árván maradt 12 éves Herva egyetlen kincsével, egy hegedűtokkal indul mesteréhez, mintha csak a rendszeres foglalkozásra menne. Útja során az egybekapcsolódó fényben-sötétségben (a tűz éjjel is világít, a füst nappal is éjszakát teremt), a tűzbe merült világ és a halál képei, illetve saját sérülése mellett – mellyel együtt az „emlékek vakolata is lepergett róla” –, az általános romlásban szinte zenei elrendezettséget és ehhez kapcsolódóan egyegy rekvizitumot is talál: az élve elégett ló farkából szálakat, mentora megsemmisült üzletéből hangvillát szerez. Végül felmegy a víztoronyba, az egyetlen épen maradt helyre, ahonnan kibontakozik előtte az egész roppant műalkotás és a barokk díszletek fölött a (barokk zenemester) La Folia(já)t kezdi játszani.
Az Ark szintén két világ, de ezúttal nem álom és valóság, vagy műalkotás és valóság, hanem kétfajta valóság találkozása. Hősei – egy komiföldi testvérpár – közül Szergej egészséges, öccse, Joakim pedig vak, így érzelmeiből és természetfeletti megérzéseiből épít egy belső univerzumot, a „működő sötétségét”. Természetes, hogy ő is vágyakozik a fényre, melyet bátyja ép látószerve által valóságosan és szép kedvese, Katyenka bírásával szimbolikusan is magáénak tudhat. Érdekes módon, intuícióin keresztül, erre vonatkozóan mégis a fiatalabb fivér rendelkezik több ismerettel, így ösztönösen ismeri azt a szakrális fehér helyet is, ahova eljutni vágyik. A világos-sötét kettősséggel való szövegbeli „játékhoz” tartozik az is, hogy az öccse korábbi bosszantása miatt bűntudatot érző Szergej egy-egy napszemüveget vásárol számukra testvére születésnapjára (ami nemcsak védi a szemet a fénytől, ezáltal befelé egyfajta kettős sötétséget generál, de kívülről a természetesség látszatát is kelti, közöttük bizonyos értelemben egyenlőséget teremt, mely Joakim többlettudása miatt is fontos), élete fénye, menyasszonya elvesztésekor rááll az utazásra, sőt a havon gépkocsijuk kerekének fekete nyoma jelöli meg útjukat. Megérkezve balesetet szenvednek, így a vak fiú, élvezve szabadságát, egyedül rohan a mezőn a rejtőzködő angyal felé, akinek érzi jelenlétét, ám elesik – és fel sem kel többé – éppen a hóban nyugvó, hatalmas Szent Mihály szobor felett. A kötet címét kölcsönző írás géplakatos hőse, Lukács, világméretű szellemi összeesküvést kíván leleplezni, mely a mindent irányító Bábelgép létének eltussolására irányul. Minderre éjjel, álmában, öntudatlanul elmondott szövegei felvételét és rendszerezését követően jött rá2, s az anyagot a kirúgása előtti utolsó munkanapján kívánja a gyárigazgató elé tárni. Gondosan készül a nagy eseményre, ugyanazzal a következetességgel végezve üzemi tevékenységét, amivel napi vacsoráját szokta – különös műalkotásként – megkomponálni, ám, mivel a Gép (a Preambulum Tárgyához hasonlóan) maga a zavar forrása, végső munkadarabjába mégis hiba csúszik. A gyárvezető megdöbben titokzatos bennfentességén és az ételrecepteken is, amikből a korpusz felépül, mégis elfogadja: napvilágra került a terv, amit a Lukácsot búcsúztató kollégák meg is énekelnek. Hisz – egy teológiai csavarral – ő már tudja, hogy a Gép létezik, és mindaz, ami létezik, a Gép.
Az „ördögi szerkezet” alaposságával, de nem mindent átható kizárólagosságával van jelen az ember életében a levezető ujjgyakorlatszerű záróetűd középpontjában álló Fehér szín(e). Mert, noha a világra jövetelkor tapasztalt első fénysugártól a halál utolsójáig végigkíséri a földi pályát, apró lámpások ezek csak a „komor, fekete univerzumban”. Mészáros Urbán Szabó Gábor második prózakönyve összességében – ehhez kétség sem fér –, a bevezetőben említett szerkesztésbeli hiányosságaival együtt is, egy mindinkább saját hangjára találó, egyedi stílusát kialakító fiatal író komoly minőséget képviselő alkotása. Aki, ha többet ír, s mindinkább a Virágok, melyek nem ismerik a sötétségethez hasonlóan erős szövegeket, hosszúsága ellenére hamar megjegyezteti nevét, rövidesen végérvényesen otthagyja kéznyomát a kortárs magyar irodalmon.
1 A nagykőrösi vadásztársaság honlapjáról választott bevezető szöveg alapján, mely az őzek emberhez szoktatásáról szól, az lehet az érzésünk, hogy ez volt a novella ihletője.
2 A szerző novelláit átható intellektuális humor egyik ékköve, hogy Lukács szisztematikus munkáját „egy görlitzi suszter alázatával” (utalás a nagy német teozófusra, Jakob Böhmére) végzi.
Pannon Tükör 2013 / 2. szám
Jól tükrözi a győri irodalmi élet gazdagságát és erejét, hogy a rendre jelentkező fiatal alkotók minőségi írásaik által gyorsan pozícionálják magukat nemcsak a régió, de az egyetemes magyar irodalom térképén is. Érdekes (és elgondolkodtató) jelenség, hogy ezek az induló írók, költők, kritikusok nem a Műhely folyóirat körül jelentkeztek, hanem maguk találták meg és alakították önmaguk számára az érvényesülés útját. A Hermaion Irodalmi Társaság, mint önszerveződő műhely, eredményes munkáját ma már olyan irodalomtörténeti események fémjelzik, mint a véneki írótábor megalakulása, a Hús és sakk antológia létrejötte vagy az Ambroozia internetes lap indulása. S az elektronikus kiadványozásban rejlő lehetőségek kihasználásával az AmbrooBook Könyvek sorozata is öt „kötetnél” tart már, hiszen a tavalyi esztendőben Mechiat Zina (Andersen megszökött), Horváth Veronika (Kóborlátás) és Bende Tamás (Egy csendélet kellékei) első könyve mellett Mészáros Urbán Szabó Gábor Bábelgépe e-bookként és nyomtatott formában is napvilágot látott. Utóbbi oka abban keresendő, hogy a társainál inkább beérkezett (Nemmozgó című novellagyűjteménye a 2009-es könyvhétre jelent meg), nemcsak különleges névválasztása, de prózai és dramatikus tehetsége apropóján is figyelemre méltó szerző papíralapú művének anyaga a korábban közreadotthoz képest kibővített változat. Ennek megfelelően az elkövetkezőkben ennek vizsgálatára teszünk kísérletet.
Noha a kötet anyagát képező tizenegy írás mindegyike színvonalas és igényes alkotás, sem egymáshoz való viszonyukat, sem a műegészt tekintve nem állnak össze szerves egységgé, érezhetően elkerülte őket az a szerkesztői odafordulás, amit megérdemeltek volna. A korpusz fő szervező elveként így inkább egyfajta esetlegesség figyelhető meg, mintha ez a szerző pályáján fontos és jelentős újabb közlés csupán szinte egyazon főtéma variációival való játék lenne, pusztán a mesterségbeli tudás és a tehetség ismételt megmutatását szolgálná. Ellenkező esetben például a Virágok, melyek nem ismerik a sötétségettel – mely vitathatatlanul az egyik legkiválóbb kortárs kispróza – mérhetetlenül magasra tett léc nem rögtön harmadik ugrásra került volna fel, hogy az alkotó aztán (természetszerűleg, hiszen az ilyen novellák megkomponálásához igazán kedvező és szerencsés csillagállás kell) később ne tudja azt meghaladni, hanem fokozatosan építkezve, az atlétikai megfeleltetést lezárva: a verseny végén. Ezt a fajta egyenetlenséget pedig a nem felületes olvasó is azonnal észreveszi. Vagy megtörtént volna a kötetindító írás címének (Preambulum) a cseréje, ami így az emberi élet és állampolgár-lét kereteit meghatározó törvények, s különösen a jogforrási hierarchia csúcsán álló, bevezetőjére utalva, nyilvánvalóan nem szándékoltan, meglehetősen nagyképű szerzői alapállást hordoz magában. Mindezeket főként a jövőre nézve (általánosan az AmbrooBook Könyveket illetően is) fontos megjegyeznünk.
A Bábelgép novelláiban differenciáltabban jelenik meg az a Mészáros Urbán Szabó Gábor írásaira jellemző elem, nevezhetnénk állandó motívumnak is, amit Vincze Ferenc a kiadvány hátsó borítóján ismertetésében „hétköznapian misztikusnak” nevez. A kitétel ebben a formában ugyanis azt jelentené, hogy a szövegeket hétköznapi természetességgel hatja át a misztikum, holott erről szó sincs, sőt nem is alapvetően a misztikus elem a meghatározó. Az ugyanis mindig valamiképpen a szent minőséghez kapcsolódik, transzcendenciához való viszonyt artikulál. A már említett nyitó szöveg Tárgyának titokzatos szakralitásán, a Virágok… vaskockájának hideg tökéletességén, és az Ark rejtőzködő angyalának fellelésén túl ez a jelleg elsősorban a világosságsötétség, fény-árnyék ellentétpárokkal való, szinte az egész korpuszt átható játékban a bináris oppozíció első tagjának nyomatékosítása által van jelen. A királynő végén a halottkihordás szertartásos performatív aktusának eredményeként a szokatlanul szép áldozat máglyájának füstje nyit utat a fénynek a „téli ég páncélján”, A virágok… látását fokozatosan elvesztő festője az örökké a nap, illetve éjjel az utcai lámpák világában fürdő növényekből szeretne építeni házioltárt, A Városok lángolnak alattunkban a végítéletszerű pusztulás, az égés gyönyörűségének megtapasztalásából fogan a zenei műalkotás ideális előadása, a Fehér pedig a „komor, fekete univerzumban” az ember életét végigkísérő és átlényegítő isteni szín felmagasztalása.
Ahogy a Nemmozgóban, itt is sokkal hangsúlyosabb a másik oldal megmutatkozása (ezért találóbb lett volna a misztikus helyett a bővebb értelmű fantasztikus kifejezés használata). A hétköznapi események, cselekvések sorába, mint egy lidérces álomba, tör be valami megfoghatatlan, kellemetlen és nyomasztó erő, az Unheimlich érzete. Az idegen jelenség célja egyértelműen destruktív, és dominanciára tör – voltaképpen a halálösztön munkálkodásáról van esetében szó. Szakrális jellegén túl (védelemre szolgál), valójában ez „mozgatja” a Preambulum Tárgyát, mely a félelemből született, megöl mindenkit, aki megpillantja, és tönkreteszi, kiveti ember-mivoltából hordozóit. A véletlen elvesztése miatt hirtelen beálló csendet ezért az addigi szállítók-hódolók/hívők részéről az árvaság tapasztalata mellett a szükségszerűségbe való beletörődés boldog, belső sóhaja is táplálja. A királynőben a thanatoszi a születésnapját egyedül ünneplő főalak magányos melankóliája, valamint az említett szertartás eredményééig (a felhőkön áttör a fény) a szövegvilágra telepedő, lehangolóan sötét atmoszféra által van jelen. Előbbi kapcsán fontos kiemelni, hogy Mészáros Urbán Szabó Gábor novelláiban feltűnően sok a magányos központi szereplő – egyedüllétük „történetét” rendre imponáló ötletességgel komponálja meg a szerző: a társnélküliségtől (mint ez esetben) a Másik elvesztésén (a Virágok… festője), szándékolt elhagyásán (az Őz hőse a Szépség keresése miatt válik meg ideiglenesen barátnőjétől), a szerettek halálán (a Kés van a nyúlnál Törőcsik gyereke álmában megpróbálja feltámasztani kedvesét, a Városunk lángolnak alattunk 12 éves Hervája pedig a tűzben veszti el mindenkijét) át a testi, képességbeli fogyatkozástól (a Virágok…-beli művész fokozatosan veszti el látását, míg az Ark vak Joakimja rendkívüli többlettudása által belül építi fel világát) a szellemi különállásig (Lukács géplakatos éjszakai „sugallatok” alapján „fejti meg” a Bábelgép rejtélyét). Ők azonban mind valamifajta pótlékkal kísérlik meg oldani kialakult helyzetüket. Ennek útjait A királynőben járja be legteljesebben az alkotó: a vasár- és a születésnap együttállása eleve a közösségi, illetve családi ünnep kapcsán a többes számú megélést implikálja, így társak hiányában még kongóbb a főalak magánya. Szomorúan konstatálja, hogy kint is rossz idő van (azaz üresek az utcák), otthon pedig nemcsak embert nem talál, de ajándékot sem, ezért előbb kávéval és zenehallgatással próbálkozik, majd a közeli teázóban keres élvezetet – a szerző hamvasi finomsággal ír a tea metafizikájáról –, elfoglaltságot (az újság(tovább) olvasás sajátos formájával) és társaságot (a felszolgáló kisasszonyok által) – lábjegyzetes mellékszövegként egy filozófussal való találkozás alternatívája is felmerül –, végül a Romszínház „beavató monodrámájának” előadására indul. A halott szépség ősi télűző rítusokat idéző (és ezáltal a vasárnap keresztény szakralitását ellenpontozó) elégetésének közösségi élménye, illetve ennek nyomán a felhőkön áttörő fény katartikus megtapasztalása teljesíti be az ünnepet és vezeti vissza igazán az addig magányos kóborlót/szemlélőt a társadalomba.
E novella gazdag bölcseleti megfeleltetéseit és zenei, irodalmi utalásait – melyek egyébként is gyakori szereplői Mészáros Urbán Szabó Gábor kisprózáinak – A virágok… a képzőművészet irányában gyarapítja. A szöveg egészét a világossötét, már említett, művészet és élet tengelyére feszített dichotómiája hatja át. Hőse egy festő, aki, miután a szeretett nő, Laura elköltözik tőle, folyamatosan romló látása miatt egyre inkább az alkotással is felhagy. Utolsó művét azért teszi befejezetlenül félre, mert eltűnik a vászon közepéről az ábrázolt tyúk (a torzó sajátos ellenpárja a vázlatokat lefogó, harmincöt milliméter élű, ideális, művi vaskocka). De a titokzatosan hátborzongató elem nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem az árnyalt fényt adó gyertyáktól megvilágított lakásba betévedő denevér zajos kiútkereséseiben, majd rejtélyes elmúlásában is. A repülő kisemlős éppúgy tekinthető a nehezen tájékozódó festő szimbolikus megfelelőjének, mint a néphit az emberi világból valamit (általában az életet) magával vivő „lélekállatának”. A mindinkább homályba merülő művész végül azon gondolkodik, hogy szeme világa, az ihlet tüze és a napjait egykor beragyogó kedves pótlására a háza előtti örökké természetes vagy mesterséges világosságot kapó rézvirágokból kellene csokrot kötni, a natúra műalkotásaiból, és elhelyezni szobájában a Vegetáció oltáraként, hogy újra megismerje a fényt, azok pedig a sötétséget.
Más helyzetben, önmagát mintegy száműzve, magányba kényszerítve, tér vissza a természeti közegbe az Őz főalakja.1 Aki öntudatlanul hajszolja a Szépséget, vár a vele való találkozásra. Azonban az, mielőtt elérkezik, kétszer is csak megérinti a keresőt: előbb a messziről látott, mégis délibábnak bizonyuló ismeretlen építmény, majd a részegen túlzottan hosszan alvó, szépnek sejtett lány alakjában. Az álom, mint egy másik világ feltárulása, illetve az oda belépés is kiemelt jelentőséggel bír. A protagonista az első este szinte mágikus szavakat kántálva – aminek, az Unheimlich megnyilvánulásaként, bizarr párja a parton látott, epilepsziás kislány archaikus hangzású halandzsája –, aztán alkoholmámorban alszik el, végül a megérkező barátnővel töltött szerelmi együttlét után ébredve, mintegy a próbatételeken túljutva, vagy akár a Másik (az egy állatot már gépkocsijával „levadászó”, modern Artemisz) vonzása/büntetése miatt „érdemli” ki a várt csodát: a házba tévedő őz megpillantását.
Szintén a hüpnoszi jelleg hatja át, egy önbeteljesítő álom megvalósulásaként, a Négy című rövid írást. Elbeszélője és kedvese, akivel igazán se veled, se nélküled kapcsolatban állnak, a lány a négyről, mint „valami titkos, valami szorongató erőt” hordozó minőségről szóló álmát kísérlik meg értelmezni. Egészen addig nem sokra jutnak vele, sőt el is felejtik, míg a férfi meg nem ismerkedik a változó viszonyrendszer két új szereplőjével, a költővel és a fotóssal, s kész is az interpretációja: „Talán csak annyit tesz, hogy legalább négyen benne vagyunk már ebben a kárhozatban, és mindaddig égünk és enyészünk, míg végre-valahára választani nem tudunk. Talán ez a kétség, a megállapodottság teljes hiánya, ez a mi közös éghajlatunk.”.
A Jezsibabában a (gyermeki) fantázia teremtménye testi valójában is megjelenik, hiszen Józsi elfogja a lányát ijesztgető „valamit”, az „ördög művét”. Amiről csak annyi derül ki, hogy ugyan feminin (melle van), ruhát visel, és szívósan küzd az életéért, valószínűleg nem emberi lény. A gazda, biztos, ami biztos, ezért két barátjával együtt – az ártó szellemű boszorkánytól való megszabadulás néphit szerint szükséges szertartásának megfelelően – vízbe fojtja, majd elássa a tetemet. Így állítva helyre a világ megszokott rendjét.
A Kés van a nyúlnál az álom szürreális univerzumába vezet (vissza). Hőse, Törőcsik gyerek az agresszív vadászt, a Generálist kikerülve a Rémbázisra szeretne eljutni, hogy feltámassza a falusiaktól elrabolt szép, halott Esztert. Várakozás közben eléri az álom (az álomban), melyben egy hordóból férfimellkas, annak bordái alól pedig egy fekete nyúl bújik elő, késsel a kezében. A megébredés rövid pillanatát követően újra belemerül a történetbe (rövid ideig üldözője álmában is jár), Esztert elviszi a célhoz, s örömmel érzékeli, hogy a nyúl közben megölte a Generálist.
Míg ebben a novellában és A királynőben a halál esztétikuma, a Városok lángolnak alattunkban a pusztulásé jelenik meg. Az ószövetségi bűnös településekhez hasonlóan, ám a meg nem határozott ok miatt mégis végítéletszerűen hirtelen gyullad ki az egybenőtt Debrah, Issos és Somorra. Az árván maradt 12 éves Herva egyetlen kincsével, egy hegedűtokkal indul mesteréhez, mintha csak a rendszeres foglalkozásra menne. Útja során az egybekapcsolódó fényben-sötétségben (a tűz éjjel is világít, a füst nappal is éjszakát teremt), a tűzbe merült világ és a halál képei, illetve saját sérülése mellett – mellyel együtt az „emlékek vakolata is lepergett róla” –, az általános romlásban szinte zenei elrendezettséget és ehhez kapcsolódóan egyegy rekvizitumot is talál: az élve elégett ló farkából szálakat, mentora megsemmisült üzletéből hangvillát szerez. Végül felmegy a víztoronyba, az egyetlen épen maradt helyre, ahonnan kibontakozik előtte az egész roppant műalkotás és a barokk díszletek fölött a (barokk zenemester) La Folia(já)t kezdi játszani.
Az Ark szintén két világ, de ezúttal nem álom és valóság, vagy műalkotás és valóság, hanem kétfajta valóság találkozása. Hősei – egy komiföldi testvérpár – közül Szergej egészséges, öccse, Joakim pedig vak, így érzelmeiből és természetfeletti megérzéseiből épít egy belső univerzumot, a „működő sötétségét”. Természetes, hogy ő is vágyakozik a fényre, melyet bátyja ép látószerve által valóságosan és szép kedvese, Katyenka bírásával szimbolikusan is magáénak tudhat. Érdekes módon, intuícióin keresztül, erre vonatkozóan mégis a fiatalabb fivér rendelkezik több ismerettel, így ösztönösen ismeri azt a szakrális fehér helyet is, ahova eljutni vágyik. A világos-sötét kettősséggel való szövegbeli „játékhoz” tartozik az is, hogy az öccse korábbi bosszantása miatt bűntudatot érző Szergej egy-egy napszemüveget vásárol számukra testvére születésnapjára (ami nemcsak védi a szemet a fénytől, ezáltal befelé egyfajta kettős sötétséget generál, de kívülről a természetesség látszatát is kelti, közöttük bizonyos értelemben egyenlőséget teremt, mely Joakim többlettudása miatt is fontos), élete fénye, menyasszonya elvesztésekor rááll az utazásra, sőt a havon gépkocsijuk kerekének fekete nyoma jelöli meg útjukat. Megérkezve balesetet szenvednek, így a vak fiú, élvezve szabadságát, egyedül rohan a mezőn a rejtőzködő angyal felé, akinek érzi jelenlétét, ám elesik – és fel sem kel többé – éppen a hóban nyugvó, hatalmas Szent Mihály szobor felett. A kötet címét kölcsönző írás géplakatos hőse, Lukács, világméretű szellemi összeesküvést kíván leleplezni, mely a mindent irányító Bábelgép létének eltussolására irányul. Minderre éjjel, álmában, öntudatlanul elmondott szövegei felvételét és rendszerezését követően jött rá2, s az anyagot a kirúgása előtti utolsó munkanapján kívánja a gyárigazgató elé tárni. Gondosan készül a nagy eseményre, ugyanazzal a következetességgel végezve üzemi tevékenységét, amivel napi vacsoráját szokta – különös műalkotásként – megkomponálni, ám, mivel a Gép (a Preambulum Tárgyához hasonlóan) maga a zavar forrása, végső munkadarabjába mégis hiba csúszik. A gyárvezető megdöbben titokzatos bennfentességén és az ételrecepteken is, amikből a korpusz felépül, mégis elfogadja: napvilágra került a terv, amit a Lukácsot búcsúztató kollégák meg is énekelnek. Hisz – egy teológiai csavarral – ő már tudja, hogy a Gép létezik, és mindaz, ami létezik, a Gép.
Az „ördögi szerkezet” alaposságával, de nem mindent átható kizárólagosságával van jelen az ember életében a levezető ujjgyakorlatszerű záróetűd középpontjában álló Fehér szín(e). Mert, noha a világra jövetelkor tapasztalt első fénysugártól a halál utolsójáig végigkíséri a földi pályát, apró lámpások ezek csak a „komor, fekete univerzumban”. Mészáros Urbán Szabó Gábor második prózakönyve összességében – ehhez kétség sem fér –, a bevezetőben említett szerkesztésbeli hiányosságaival együtt is, egy mindinkább saját hangjára találó, egyedi stílusát kialakító fiatal író komoly minőséget képviselő alkotása. Aki, ha többet ír, s mindinkább a Virágok, melyek nem ismerik a sötétségethez hasonlóan erős szövegeket, hosszúsága ellenére hamar megjegyezteti nevét, rövidesen végérvényesen otthagyja kéznyomát a kortárs magyar irodalmon.
1 A nagykőrösi vadásztársaság honlapjáról választott bevezető szöveg alapján, mely az őzek emberhez szoktatásáról szól, az lehet az érzésünk, hogy ez volt a novella ihletője.
2 A szerző novelláit átható intellektuális humor egyik ékköve, hogy Lukács szisztematikus munkáját „egy görlitzi suszter alázatával” (utalás a nagy német teozófusra, Jakob Böhmére) végzi.
A Nemmozgó nem mozdulatlan. Csak épp mindig ugyanoda tér vissza, a semmi-nem-változik megmásíthatatlanságába. Mészáros Urbán Szabó Gábor Sinistra-körzeté-ben nincs kitörési lehetőség, minden próbálkozás ugyanoda vezet: oda, ahonnan elindultunk. Úgy determinálja ez az egyes novellák szerkezetét, a szereplők cselekedeteit, ahogy magának a novelláskötetnek a befogadását is. Mozgott, de nem változott, mozgott, de nem változtatott.
A novellák misztikával átszőtt világában az ember valójában nem lehet ura a tetteinek, nem irányíthatja az életét; állandó függésben van a természetfölöttitől, akkor is, ha az éppen a természet vagy a véletlen alakjában ölt testet. A cselekmény tudatfolyamatokban bontakozik ki, a dolgok között összefüggéseket kereső ének végtelenül összetett önreflexiói alkotják. De a magányos, mizantróp alakok sokszor pontosan kétségbeesett összefüggés-keresésük miatt lehetetlenülnek el végképp. Így lesz részük a kirekesztettség, a téboly vagy a halál.
Mindez finoman árnyalt, hatalmas szókincs révén szólal meg. De a vegytiszta szépirodalmi nyelv túlzó részletessége miatt sok esetben hiteltelenné válik az ábrázolás, a nyelvhasználat szélső rétegeiből mozgatott kifejezések pedig néha kioltják egymást. A szöveg ezért sokkal inkább az írói műhely terméke, mintsem a gondolatok és érzelmek közvetítésének természetes eszköze.
A novellák ívét megbontják az ezektől elszakadó, enyhén lírizált bekezdések, amelyek önálló töredékekként is értékesek lennének. Itt az író nem törekszik mindenképpen egy összetákolt filozofikus gondolkodás foltozására, hanem teret ad sajátos lényeglátásának, találó megfigyelései képi megformálásának. Ez pedig a rövid novellák, szinte karcolatok fölényes győzelmét jelenti a hosszabb, sokáig görgetgetett történetek fölött.
Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete jól illeszkedik a modern próza azon vonulatába, amely a szorongó, elidegenedett ember tehetetlenségét mutatja be egy olyan transzcendenciába ágyazva, melynek jellemvonásait egy-egy történet skicceli fel, és amelynek szabályai a szövegvilág határáig terjednek. Mindez a címadó novella „mozdulatlan mozgatójában”, a nemmozgóban kristályosodik ki legszebben, ami egy állandó viszonyítási pont; „mindenre kihat”, „nem utasítható”, „nem kérlelhető” és „soha nem mozdul, bármi történik is körülötte”. Miatta nem juthatunk sehová, vagyis mindig oda jutunk vissza, ahonnét indultunk. A változatlanságba.
A Nemmozgó tehát mozgat. Megkísérel felfesteni egy zárt csillagrendszert, ahol minden a maga törvényei szerint mozog, nem ütközik, ahol az ember jobbára csak az égboltot nézheti, mintha erre született volna. Ami történik, az nem más, mint egy lehetséges logikai háló felépülése a figyelő tudatában, ami sosem képes kielégítő magyarázatokkal szolgálni.
A Nemmozgó kivételesen színes nyelvi közeget mozgat, de sokszor olyannyira túlírja magát, hogy kénytelen saját misztikáját deszakralizálni. Így novelláról novellára belső szerkezetéhez hasonló pályára helyezi olvasóját. A Nemmozgó olvasója nem mozdulatlan; mozgásba hozza a nemmozgó, de végül ugyanoda tér vissza: oda, ahonnét elindult.
Szabó Dóra
(Szépirodalmi Figyelő 2009/5)
A novellák misztikával átszőtt világában az ember valójában nem lehet ura a tetteinek, nem irányíthatja az életét; állandó függésben van a természetfölöttitől, akkor is, ha az éppen a természet vagy a véletlen alakjában ölt testet. A cselekmény tudatfolyamatokban bontakozik ki, a dolgok között összefüggéseket kereső ének végtelenül összetett önreflexiói alkotják. De a magányos, mizantróp alakok sokszor pontosan kétségbeesett összefüggés-keresésük miatt lehetetlenülnek el végképp. Így lesz részük a kirekesztettség, a téboly vagy a halál.
Mindez finoman árnyalt, hatalmas szókincs révén szólal meg. De a vegytiszta szépirodalmi nyelv túlzó részletessége miatt sok esetben hiteltelenné válik az ábrázolás, a nyelvhasználat szélső rétegeiből mozgatott kifejezések pedig néha kioltják egymást. A szöveg ezért sokkal inkább az írói műhely terméke, mintsem a gondolatok és érzelmek közvetítésének természetes eszköze.
A novellák ívét megbontják az ezektől elszakadó, enyhén lírizált bekezdések, amelyek önálló töredékekként is értékesek lennének. Itt az író nem törekszik mindenképpen egy összetákolt filozofikus gondolkodás foltozására, hanem teret ad sajátos lényeglátásának, találó megfigyelései képi megformálásának. Ez pedig a rövid novellák, szinte karcolatok fölényes győzelmét jelenti a hosszabb, sokáig görgetgetett történetek fölött.
Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete jól illeszkedik a modern próza azon vonulatába, amely a szorongó, elidegenedett ember tehetetlenségét mutatja be egy olyan transzcendenciába ágyazva, melynek jellemvonásait egy-egy történet skicceli fel, és amelynek szabályai a szövegvilág határáig terjednek. Mindez a címadó novella „mozdulatlan mozgatójában”, a nemmozgóban kristályosodik ki legszebben, ami egy állandó viszonyítási pont; „mindenre kihat”, „nem utasítható”, „nem kérlelhető” és „soha nem mozdul, bármi történik is körülötte”. Miatta nem juthatunk sehová, vagyis mindig oda jutunk vissza, ahonnét indultunk. A változatlanságba.
A Nemmozgó tehát mozgat. Megkísérel felfesteni egy zárt csillagrendszert, ahol minden a maga törvényei szerint mozog, nem ütközik, ahol az ember jobbára csak az égboltot nézheti, mintha erre született volna. Ami történik, az nem más, mint egy lehetséges logikai háló felépülése a figyelő tudatában, ami sosem képes kielégítő magyarázatokkal szolgálni.
A Nemmozgó kivételesen színes nyelvi közeget mozgat, de sokszor olyannyira túlírja magát, hogy kénytelen saját misztikáját deszakralizálni. Így novelláról novellára belső szerkezetéhez hasonló pályára helyezi olvasóját. A Nemmozgó olvasója nem mozdulatlan; mozgásba hozza a nemmozgó, de végül ugyanoda tér vissza: oda, ahonnét elindult.
Szabó Dóra
(Szépirodalmi Figyelő 2009/5)
Nemmozgó
Nem tudjuk, kivel, mi, mikor történt, ha megtörtént, de nem is ez a legfontosabb. Hanem a szemlélet: az a makacsul végigvitt optika, amely, ha néhol döcögve, görcsösen, csikorgó mondatfutamokban is, de egyénivé teszi az író stílusát. - Turczi István mutatja be Mészáros Urbán Szabó Gábort.
Szeretek irodalmat olvasni. Jó irodalmat olvasni a mai koragoogle-kori szövegóceánban még jobban szeretek. Ez az óceán-projekt persze nem véletlenül jutott eszembe: a Szomj című novellahosszúságú kisregényt olvasom el utoljára az árván maradt Orpheusz Kiadó tavalyi termésének egyik nagyon ígéretes prózai kötetéből.
Az egyre abszurdabb realitás metaforája ez az írásmű: egy fiú átalussza felnőtté válása éveit, egészen pontosan kilenc évet, amely jobb és szebb volt, naná, mint az ébredés. Álmai centrumában a víz állt. „A víz, mint arkhé, mint teremtő elem.” De jött a kiűzetés a „magzatvízből”, mert idillben úszó álmaiból felverte a kínzó szomjúság, azaz a rátörő valóság. S mivel nem volt ok a maradásra, és mozgásba kellett lendíteni az elbeszélést, útnak indult: vizet keresni, szomjat oltani a valószerűtlenné felnövesztett hőségben.. Innen a lidérc az úr. Az úton mindenféle történik vele; elveszik az óráját és a személyi igazolványát, vagyis a nevét és az időérzékelését, vagy ilyesmit. Mindenütt agresszió és közöny, perzselő hőség, randalírozó emberhordák, sztendbájon az élet, de ő csak ment „az élet taszította tovább, hogy valami forrás, valami álom gyökerét megragadhassa, és szomját kielégíthesse végre, valóban.” Egy kiadós, hosszú, világvége előtti pillanat tanúi vagyunk, és kimondatik a fekete verdikt is: az emberi sors csupán létigék közt hányódó szenvedő szerkezet, és „a haladás zengzetes szavaival hadonászó kor bukása történelmi szükségszerűség”. A fiú gyilkos lesz, majd betör áldozata fényűző házába, és a vízzel teli medencében végleg lemerül, visszatér önmagába, oda, ahonnan érkezett, a víz teremtő és megtartó birodalmába.
A mozdulatlanságba. És itt jön fel a kötetcím. Nemmozgó. Ami persze megint egy metafora. Kétszeresen is az, vagy inkább kétfelől, legyen így. Ez a mi nemmozgónk mindenhol ott van, természetesen természetellenes, és „látszólag élettelen”. Ok- és célnélküli, nincs kezdete és vége, érzéketlen és mozdulatlan, azzal, hogy van, már beteljesült. Előle nincs menekvés, nincs kiút, nem úszható meg, nem játszható ki, nem mérhető be. Ő a félelem, ő a szorongás. A metafora másik végén az emberi viszonyok végső kiüresedésének hiátusában a viszonytalanságot meg-soha-nem-testesítő nemmozgó monstrum áll. Szándékosan nem viszonynélküliséget írok, mert van viszony, az a viszony van, hogy nem működik. Nem akar működni az istennek se. És ezen a ponton a metafora két vége összeér. Innen olvasva borzongató a kötet második mottójául választott, három szó János apostol jelenéseiből: „És nem megy...”.
Van a kötetben még egy novellahosszúságú kisregény, a Démonüreg, amit az Edgar Allan Poe pszichothrillerein nevelkedett páciens lélegzetvisszafojtva fog olvasni. Ínyencek kedvéért megjegyzendő: a kafkai élethelyzetek és a Camus regényeiből visszavicsorgó idegenség gondosan adagolt képsorai sem hiányoznak a tárgyalt műből. Mintha az író tekintetébe épített sokkoló irányítaná a külső és belső események menetét: a főhős (aki annyira fő, és annyira hős, mint amennyire Gregor Samsa, a bogárrá lett vigéc KafkaÁtváltozásában) egyszercsak felfedezi, hogy egy végtelen kiterjedésű, szabályos üreg tátong a kertjében. A szorongás és szükségszerűség következő állomása a falu kocsmája (véletlenül Ördöglyuk a neve, na mindegy), ahol a vécében megint talál egy ilyen üregszerűséget. Később a saját házában a mennyezeten fedez fel ugyancsak szabályos kör alakú, sehová sem vezető üreget. És ahol lyuk van, ott seregélytetem is van. Működnek a műfaj klasszikus szabályai. Lehet vacogni, de esetünkben semmi nem ilyen egyértelmű, nem ennyire átvett. „Maga a pokol rendezkedett be a házban”, ahol a félelem és szorongás struktúrálja a tárgyakat, jelenségeket, a soron következő cselekvést, illetve a nem-cselekvés pszichés féregjáratait. Nem tudjuk, kivel, mi, mikor történt, ha megtörtént, de nem is ez a legfontosabb. Hanem a szemlélet: az a makacsul végigvitt optika, amely, ha néhol döcögve, görcsösen, csikorgó mondatfutamokban is, de összetéveszthetetlenné, azaz egyénivé teszi az író stílusát és gondolkodásmódját.
Mert jó íróról van szó, akinek rengeteg nevét egyszer meg fogják jegyezni: Mészáros Urbán Szabó Gábor.
Turczi István
(Litera.hu - 2010 január 30.)
Nem tudjuk, kivel, mi, mikor történt, ha megtörtént, de nem is ez a legfontosabb. Hanem a szemlélet: az a makacsul végigvitt optika, amely, ha néhol döcögve, görcsösen, csikorgó mondatfutamokban is, de egyénivé teszi az író stílusát. - Turczi István mutatja be Mészáros Urbán Szabó Gábort.
Szeretek irodalmat olvasni. Jó irodalmat olvasni a mai koragoogle-kori szövegóceánban még jobban szeretek. Ez az óceán-projekt persze nem véletlenül jutott eszembe: a Szomj című novellahosszúságú kisregényt olvasom el utoljára az árván maradt Orpheusz Kiadó tavalyi termésének egyik nagyon ígéretes prózai kötetéből.
Az egyre abszurdabb realitás metaforája ez az írásmű: egy fiú átalussza felnőtté válása éveit, egészen pontosan kilenc évet, amely jobb és szebb volt, naná, mint az ébredés. Álmai centrumában a víz állt. „A víz, mint arkhé, mint teremtő elem.” De jött a kiűzetés a „magzatvízből”, mert idillben úszó álmaiból felverte a kínzó szomjúság, azaz a rátörő valóság. S mivel nem volt ok a maradásra, és mozgásba kellett lendíteni az elbeszélést, útnak indult: vizet keresni, szomjat oltani a valószerűtlenné felnövesztett hőségben.. Innen a lidérc az úr. Az úton mindenféle történik vele; elveszik az óráját és a személyi igazolványát, vagyis a nevét és az időérzékelését, vagy ilyesmit. Mindenütt agresszió és közöny, perzselő hőség, randalírozó emberhordák, sztendbájon az élet, de ő csak ment „az élet taszította tovább, hogy valami forrás, valami álom gyökerét megragadhassa, és szomját kielégíthesse végre, valóban.” Egy kiadós, hosszú, világvége előtti pillanat tanúi vagyunk, és kimondatik a fekete verdikt is: az emberi sors csupán létigék közt hányódó szenvedő szerkezet, és „a haladás zengzetes szavaival hadonászó kor bukása történelmi szükségszerűség”. A fiú gyilkos lesz, majd betör áldozata fényűző házába, és a vízzel teli medencében végleg lemerül, visszatér önmagába, oda, ahonnan érkezett, a víz teremtő és megtartó birodalmába.
A mozdulatlanságba. És itt jön fel a kötetcím. Nemmozgó. Ami persze megint egy metafora. Kétszeresen is az, vagy inkább kétfelől, legyen így. Ez a mi nemmozgónk mindenhol ott van, természetesen természetellenes, és „látszólag élettelen”. Ok- és célnélküli, nincs kezdete és vége, érzéketlen és mozdulatlan, azzal, hogy van, már beteljesült. Előle nincs menekvés, nincs kiút, nem úszható meg, nem játszható ki, nem mérhető be. Ő a félelem, ő a szorongás. A metafora másik végén az emberi viszonyok végső kiüresedésének hiátusában a viszonytalanságot meg-soha-nem-testesítő nemmozgó monstrum áll. Szándékosan nem viszonynélküliséget írok, mert van viszony, az a viszony van, hogy nem működik. Nem akar működni az istennek se. És ezen a ponton a metafora két vége összeér. Innen olvasva borzongató a kötet második mottójául választott, három szó János apostol jelenéseiből: „És nem megy...”.
Van a kötetben még egy novellahosszúságú kisregény, a Démonüreg, amit az Edgar Allan Poe pszichothrillerein nevelkedett páciens lélegzetvisszafojtva fog olvasni. Ínyencek kedvéért megjegyzendő: a kafkai élethelyzetek és a Camus regényeiből visszavicsorgó idegenség gondosan adagolt képsorai sem hiányoznak a tárgyalt műből. Mintha az író tekintetébe épített sokkoló irányítaná a külső és belső események menetét: a főhős (aki annyira fő, és annyira hős, mint amennyire Gregor Samsa, a bogárrá lett vigéc KafkaÁtváltozásában) egyszercsak felfedezi, hogy egy végtelen kiterjedésű, szabályos üreg tátong a kertjében. A szorongás és szükségszerűség következő állomása a falu kocsmája (véletlenül Ördöglyuk a neve, na mindegy), ahol a vécében megint talál egy ilyen üregszerűséget. Később a saját házában a mennyezeten fedez fel ugyancsak szabályos kör alakú, sehová sem vezető üreget. És ahol lyuk van, ott seregélytetem is van. Működnek a műfaj klasszikus szabályai. Lehet vacogni, de esetünkben semmi nem ilyen egyértelmű, nem ennyire átvett. „Maga a pokol rendezkedett be a házban”, ahol a félelem és szorongás struktúrálja a tárgyakat, jelenségeket, a soron következő cselekvést, illetve a nem-cselekvés pszichés féregjáratait. Nem tudjuk, kivel, mi, mikor történt, ha megtörtént, de nem is ez a legfontosabb. Hanem a szemlélet: az a makacsul végigvitt optika, amely, ha néhol döcögve, görcsösen, csikorgó mondatfutamokban is, de összetéveszthetetlenné, azaz egyénivé teszi az író stílusát és gondolkodásmódját.
Mert jó íróról van szó, akinek rengeteg nevét egyszer meg fogják jegyezni: Mészáros Urbán Szabó Gábor.
Turczi István
(Litera.hu - 2010 január 30.)
A víz íze
(Mészáros Urbán Szabó Gábor: Nemmozgó)
Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete 2009-ben jelent meg az Orpheusz Kiadónál. A szerző novelláit egyik recenzense a kortárs magyar próza aktuális irányaitól eltérő, egyedi hangú és tematikájú szövegként jellemzi. Az észrevételekkel részben egyetértve, a gondolatmenetet tovább folytatva megállapítható, hogy a szóban forgó kötet egy korábban erős modern magyar irodalmi hagyományt éleszt fel. A tengerrel való találkozás, a Nemmozgó határozott motivikus bázisa Márai Sándor, Kosztolányi Dezső vagy éppen Molnár Ferenc prózájának karakteres jegye. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez az univerzum erős geomorfológiai beágyazottsága miatt természetszerű módon van jelen a kortárs magyar nyelvű irodalmakban is. Ehelyütt feltétlenül meg kell említeni a vajdasági szerző, Tolnai Ottó erősen topográfiai meghatározottságú prózáját. A tengerhez olyannyira kötődő Tolnai-szövegek is szívesen időznek az őselemként, öröktől jelen valóként létező Thalassa és modern metamorfózisai (pl. az Adria) világában. Gondoljunk csak az éppen a Műhely folyóiratban közölt tematikus Tenger blokk írására, a nemrég kötetben is megjelent Világítótorony eladó címűre. A tengernek egzisztencialista filozófiai ihletettségű példái ismertek. Camus Közöny vagy Robbe-Grillet A kukkoló című regényében a tenger mint az elmosódó határok, a kontemplatív szemlélődés, az ősmítoszok terepe jelenik meg, ahogy hasonló modellekkel dolgozik az Adriáról ugyancsak szenvedélyes scriptorként író Claudio Magris is. Magris esszénovellái, regényei (Kisvilágok, Vaktában) e szövegvilág eszmetörténeti iskolázottságú példái.
Ez a tematika és problémakezelés, világirodalmi és filozófiai kimunkáltság jellemzi Mészáros Urbán Szabó Gábor novelláit. Kötete a szóban forgó hagyományt finoman és sokoldalúan, szigorú strukturális rendet tartva idézi meg. Szerzője jól ismeri, kézben tartja e motivikus horizont szálait, finoman és érzékenyen idézi, teremti újra ezt a világot. Teszi ezt mindjárt a kötetet indító novellában (Tenger), ahol a tenger archaikus közegként, a határok, elhatárolások sokoldalú közegeként jelenik meg. A Nemmozgó kötet tengere olyan ozmotikus jellegű, határnélküliségükben is határokat szabó, a határátlépést megengedő közeg, amely a kísérteties szépirodalmi hagyományának is tágas terepet kínál. A Bacchus húsában a fürdőző férfi alakja, vízparti élményei, éppen ezek a hétköznapinak tűnő jelenetek válnak félelmetessé, a közeg olyan atmoszférát teremt, amelyben állandóan a kísérteties nyomasztó előérzetét sejtjük. Máshol (Szomj) a víz éppen a vágyott ideális élettérként rögzül, dinamikus, mindent uraló, mindenhová beférkőző közegként. A novella, amelynek „alapélményét a víz jelenti”, szövegszerűen is a magris-i, camus-i tengerképzetek közelében marad. A Közöny ismert citátumaiban a tengerparti jelenléthez nyugtalan, felkavaró érzetek kapcsolódnak, míg a ringató, komfortos, magzati állapothoz hasonló élményt a tengerben találja meg Mersault. Lásd: „A tengerár, úgy hatolt belém az alvó nyár csodálatos békessége.” A Szomj tengere hasonló, deklaráltan mitikus közeg: „Tenger, aztán a tenger csodái jöttek, de a tenger édes volt, nem sós, kristálytiszta, végtelen, éltető encián magzatvíz, amiben úszni egyenlő volt élni belőle, de leginkább élni általa, vízzé változni, elvizesedni, átlátszóvá, könnyűvé, erőssé lenni, érezni mindent, ami e fogyhatatlan kiterjedésben történik, egy tonhal gondolatát…” A víz tehát varázslatos médium, amely egy másik szövegben (Laura eltűnt) mint az érzékelés más dimenzióit megnyitó köztes tér jelenik meg. A novellákban időről időre felbukkanó víztömeg „zselészerű, áttetsző matéria”, amely „átvezetett az érzékelés eddig észleletlen vidékeire”. Mészáros Urbán Szabó Gábor prózája az említett hagyomány sok szempontját igyekszik játékba hozni, ez a kimunkáltság legtöbbször következetesen és finoman kidolgozott történeteket teremt, ám néha ez a teoretikus háttér „ráül” a szövegre. Ez volt az érzésem a Sirályzajt olvasva, a halott rovarokról álmodó hős az átváltozás hasonlóan „szétírt” problematikájához nyúl, talán túlságosan is didaktikus módon.
A Nemmozgó novelláinak másik nagy témája a határok, elhatárolás, elzártság formái. Ez persze nem idegen a végtelenségében is elhatároló tenger szépirodalmi reprezentációitól, valójában része, kiegészítése a halmaznak. Mészáros Urbán Szabó Gábor rövidtörténetei ezzel az egyrészt kulturális, történelmi karakterű, másrészt archaikus és kontextusmentes térrel dolgoznak, határvonalai körül mozognak. Ahogy a Démonüreg című szöveg a gótikus regények, bűnügyi történetek szerkezeti és hangulati elemeit használja fel remekül, úgy a Rács inkább a lecsupaszított környezettel, az elnéptelenedő disztopikus térrel dolgozik. A végtelen, sivár környezetben játszódó szikár, szűkszavúan narrált történetből a mindenkori határokat direkt módon megjelenítő struktúra, a posztmodern történelemreprezentáció kedvelt formája bontakozik ki. A negatív utópiákat idéző tájábrázolás akár J. M. Coetzee imaginárius dél-afrikai helyeit is eszünkbe juttathatja. A Rács mégsem idegen olyan módon a magyar kortárs hagyománytól sem, hogy egyetlen mitologikus, korba ágyazatlan történetben ugyan, de a fontos történeti struktúrák, genealogikus formák elmondására vállalkozik. Teszi ezt úgy, hogy a mesterséges határvonalat soha át nem lépő szomszédok világirodalmi kontextusokkal erősen telített archetípusainak panoptikumából válogat, idézi meg alakjait. A Rács az egymástól fallal elválasztott szomszédok történetét ebben az ősi, mitikus, meghatározhatatlan idődimenzióban játszódó világba rendezi. A határokat megszüntetni vágyó szereplő a térképrajzolás gesztusával kívánja birtokolni, legyőzni, „áthágni” a teret, a szabadulás lehetőségeit azonban a térképlap határvonalai keretezik, a rács öröktől fogva létezik, határai a végtelenbe tartanak. A rácson keresztül sakkozó, szeretkező, ebédelő embereket ebben a sokfajta előszöveget idéző posztmodern mítoszban csak nevük kezdőbetűjével jelzik. A Kafka-reminiszcenciákat idéző hősök története a kötet tudatosan építkező, jó tempójú szövegei közé tartozik, a letagadhatatlan pretextusok játékba hozásával sem kelti a túlírtság, modorosság érzését. A falak modern történetelemben, történetekben játszott szerepe, a határvonalak, megmagyarázhatatlan és abszurd elhatárolások rendszere ugyancsak ebből, a negatív utópiák elemeiből épülő világba vezet. A történet a házasságtörés, titkok és elhallgatások, ahogy a rácson keresztül zajló szexuális aktus képével a népi kultúrával szimbiózisban létező szépirodalom ismert történeteit idézi. Chaucer vagy Boccaccio nagyon hasonló jelenetei vagy Muhammad an-Nefzawi Az illatos kert című erotikus enciklopédiájának világa persze csak néhány példája ennek a gazdag szövegtengernek.
A Mészáros kötetét ajánló egyik internetes könyvfigyelő oldal rövid impresszumában az előképek között Bruno Schulz irodalmi hatása is felmerül. A 20. század első felében alkotó lengyel szerző prózája több ponton kapcsolódhat a Nemmozgó szövegeihez. A magány és az unalom poétikája Schulz novelláinak gyakori építőköve, nem is szólva arról, hogy a Mészáros által szívesen használt átváltozások formái a lengyel novellista prózájának is alapélményei. Schulz próbabábui az élettelenség, mozdulatlanság szimbólumai, ez a statikusság, változatlanság sokszor uralja a Nemmozgó történeteit. Bruno Schulz egyik remek történetében (Csótányok) a csótánnyá változás szertartása modern rítusként áll előttünk, ilyen és ehhez hasonló átlényegülésekkel van tele Mészáros Urbán Szabó Gábor prózai világa. Szövegei mintha a mítosz trónfosztását hajtanák végre, elemeire bontják, domesztikálják, de talán csak azért, hogy modern változatukban is az ősihez való visszatérést erősítsék. A kötet hőseit végig ez az archaikus állapot izgatja, céljuk a szimbiózis, mégis „húsba vágó” rítusokkal kísérleteznek. A testhatárokat újraértelmező, a természettel organikus egységben levés ideáját megszállottan követő alakok az ősi dimenziókba gyakran brutálisnak tetsző aktusokkal visszatérő hősök. A novellákat olvasva az az érzésünk, hogy a hiányzó kötéseket csak erőszakos, saját testüket és testképüket romboló módon hajthatják végre. A Bacchus húsa főhőse szőlőtőkével forrasztja össze magát, az Angyalméreg bizonytalan identitású és formájú „angyalának” szárnyai pedig talán nem is azok. „Talán csak jelképek, vagy éppen egy néhai, boldogabb idő csonka maradványai egy büntetését töltő testen.” A hősöket szenvedélyesen érdekli saját testük, amelyre sokszor idegen burokként, testrészeikre pedig elszabaduló organizmusokként tekintenek. A kar narrátorát is saját teste érdekli leginkább: „Nem kevesebbet jelent ez számomra, mint a közeg betetőzését, amelyben a félelem sokkal otthonosabban áramolhat.”
Az állandó önmagukra reflektálás ellenére is úgy tűnik, Mészáros Urbán Szabó Gábor alakjai mégis végtelenül fogadják meghatározottságaikat, nem kérdeznek, csak léteznek. Ebből a szempontból és talán egyébként is a kötet legerősebb írása a már említett Bacchus húsa, amely az említett erős tematikus vonalat, a magányt, mint a csend és a mozdulatlanság immanens alkotórészét járja ismét körül. („Betört végül a nyár, és elhozta a magányt.”) De ehhez a problémafelvetéshez kapcsolódik a Szimmetria hőse is. Az önmagukba visszatérő történetek hagyománya a mágikus realista próza kezdetet és véget összeforrottságukban látó történeteinek lehetőségei felől is értelmezhető: „Én is így voltam, a magány, mint egy sikeresen beültetett szerv, hangtalanul és jól működött bennem.” Az írások környezetet, a természetet és a beépített környezetet egyaránt ez az organikus lüktetés jellemzi. A Szimmetria, a Sötétnövény és a Zuhog e felfogás jól sikerült, finoman kidolgozott példái. A Sötétnövény közvetlen utalásként ezt a törekvést mottójával is erősíti, a Paul Celan-idézettel, amely az érinthető és érinthetetlen problémáit tematizálja.
A kötet, bár ezt nagyvonalúan és félig-meddig észrevétlenül teszi, a novellák laza összetartozásának, egybeolvasásának lehetőségét is fenntartja, bár ez az olvasási mód diszkréten háttérben marad. A Sötétnövény szereplője a Bacchus húsának szinopszisát olvassa az újságban, a legtöbb szövegben ugyanazok a típusok bukkannak fel, az egymást folytató történetek illúzióját keltve. A gesztus talán azt sejteti, hogy a közös imaginárius horizontban a dolgoknak elvárhatóan valamilyen struktúrába kell rendeződniük, a (poszt)modern olvasási lehetőségekből szabadon válogathatunk.
A novellák látható törekvése, komoly szándéka a negatív utópiák nagy témáinak és sémáinak felvillantása. Hősei az utazás, utaztatás, helyben maradás tartományában léteznek, a szövegek narrátorai identitásukat komoly világirodalmi előképekből formálják. Viselkedésük nagyon hasonlít akár a már idézett Coetzee hőseinek cselekvéseihez. Közülük is elsősorban a Michael K. élete és kora címszereplője mozog így semmit nem értve, önmaga után kutatva a civilizációba vetetten, a technicizáltság különböző fokozatain, majd végtelen, kietlen, tágas tájakon utazva. Ezt teszik Mészáros hősei, a Szomj és a Laura eltűnt narrátorai, akik az észrevétlenség, kényszerű utazás toposzaival találkoznak. Az „állandó útonlevés”, bár ez esetben idézet a Szomjból, akár szó szerinti felidézése, vagy éppen parafrázisa lehet Mészöly Miklós egyik problémafelvetésének. Az átmenetiség, köztesség, úton levés nemcsak Mészölynél, Mészáros Urbán Szabó Gábornál is gyakori létezési mód, általa a szövegek hősei saját életlehetőségeik lecsupaszításának rítusát hajtják végre. Alakjai ezeken a letisztuló pályákon mozognak, a civilizáció előtti vagy éppen utáni, animális jegyekből építkező szöveghorizont darabjai koherens szövegvilágot hoznak létre. E témának a kötetben a Szomj az egyik legjobban sikerült darabja.
Mészáros Urbán Szabó prózájának a mozdulatlanság, változatlanság, érinthetetlenség gnoszeológiai, poétikai viszonyrendszerei otthonos szcénái. Egyik alaphelyzete a természet és az ember kapcsolata, amely átjáróul és ürügyként egyaránt szolgál. A novellák gyakori megoldása, hogy egy rögzített, statikusnak hitt pozícióból, jelenetből hirtelen nyílnak meg újabb és újabb világok, tér és idő viszonyait szabadon kezelve. Természetes, hogy a címadó novella, a Nemmozgó elpusztított sáskájának „léte a negatív végtelen”, de az is, hogy a szövegek belső ritmikáját a tempóváltások, gyorsulások, lassulások határozzák meg. A történetek gyakori térformái a nyílt térségek, ezek ellenpontjaként néha felsejlenek a kísérteties üregek, „barlangok”, egy hamvasztó, egy lépcsőház és más rejtőzködésre alkalmas helyek. A történetek kedvelt napszaka a menekülésre alkalmatlan közeget jelentő tűző nap, vagy a mesterséges fényektől is elzárt helyiségek éjszakája. Atmoszférát a „természet kenetteljes csendje” teremt, segítségével ez a próza elhatároltságaink börtöneire és a természetbe vetettség kiszolgáltatottságára egyaránt figyel.
Mészáros Urbán Szabó Gábor kötetében az imaginárius szövegtér minden jellemzőjét és kellékét is megtalálhatjuk: tükörben önmagunkra ismerés, misztikus vonatút, szeméttelepek és kísértetvárosok közt bolyongó hősök. Prózája a mágikus realizmus és a modern negatív utópiák fontos elemeiből merít, miközben az identitáskeresés erős egzisztencialista invencióival is számol. A végeredmény izgalmas olvasási tapasztalat, az olvasótól szigorú figyelmet követelő szövegekkel.
(Orpheusz Kiadó, 2009)
Kovács Krisztina
(Műhely 2012/5)
(Mészáros Urbán Szabó Gábor: Nemmozgó)
Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete 2009-ben jelent meg az Orpheusz Kiadónál. A szerző novelláit egyik recenzense a kortárs magyar próza aktuális irányaitól eltérő, egyedi hangú és tematikájú szövegként jellemzi. Az észrevételekkel részben egyetértve, a gondolatmenetet tovább folytatva megállapítható, hogy a szóban forgó kötet egy korábban erős modern magyar irodalmi hagyományt éleszt fel. A tengerrel való találkozás, a Nemmozgó határozott motivikus bázisa Márai Sándor, Kosztolányi Dezső vagy éppen Molnár Ferenc prózájának karakteres jegye. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez az univerzum erős geomorfológiai beágyazottsága miatt természetszerű módon van jelen a kortárs magyar nyelvű irodalmakban is. Ehelyütt feltétlenül meg kell említeni a vajdasági szerző, Tolnai Ottó erősen topográfiai meghatározottságú prózáját. A tengerhez olyannyira kötődő Tolnai-szövegek is szívesen időznek az őselemként, öröktől jelen valóként létező Thalassa és modern metamorfózisai (pl. az Adria) világában. Gondoljunk csak az éppen a Műhely folyóiratban közölt tematikus Tenger blokk írására, a nemrég kötetben is megjelent Világítótorony eladó címűre. A tengernek egzisztencialista filozófiai ihletettségű példái ismertek. Camus Közöny vagy Robbe-Grillet A kukkoló című regényében a tenger mint az elmosódó határok, a kontemplatív szemlélődés, az ősmítoszok terepe jelenik meg, ahogy hasonló modellekkel dolgozik az Adriáról ugyancsak szenvedélyes scriptorként író Claudio Magris is. Magris esszénovellái, regényei (Kisvilágok, Vaktában) e szövegvilág eszmetörténeti iskolázottságú példái.
Ez a tematika és problémakezelés, világirodalmi és filozófiai kimunkáltság jellemzi Mészáros Urbán Szabó Gábor novelláit. Kötete a szóban forgó hagyományt finoman és sokoldalúan, szigorú strukturális rendet tartva idézi meg. Szerzője jól ismeri, kézben tartja e motivikus horizont szálait, finoman és érzékenyen idézi, teremti újra ezt a világot. Teszi ezt mindjárt a kötetet indító novellában (Tenger), ahol a tenger archaikus közegként, a határok, elhatárolások sokoldalú közegeként jelenik meg. A Nemmozgó kötet tengere olyan ozmotikus jellegű, határnélküliségükben is határokat szabó, a határátlépést megengedő közeg, amely a kísérteties szépirodalmi hagyományának is tágas terepet kínál. A Bacchus húsában a fürdőző férfi alakja, vízparti élményei, éppen ezek a hétköznapinak tűnő jelenetek válnak félelmetessé, a közeg olyan atmoszférát teremt, amelyben állandóan a kísérteties nyomasztó előérzetét sejtjük. Máshol (Szomj) a víz éppen a vágyott ideális élettérként rögzül, dinamikus, mindent uraló, mindenhová beférkőző közegként. A novella, amelynek „alapélményét a víz jelenti”, szövegszerűen is a magris-i, camus-i tengerképzetek közelében marad. A Közöny ismert citátumaiban a tengerparti jelenléthez nyugtalan, felkavaró érzetek kapcsolódnak, míg a ringató, komfortos, magzati állapothoz hasonló élményt a tengerben találja meg Mersault. Lásd: „A tengerár, úgy hatolt belém az alvó nyár csodálatos békessége.” A Szomj tengere hasonló, deklaráltan mitikus közeg: „Tenger, aztán a tenger csodái jöttek, de a tenger édes volt, nem sós, kristálytiszta, végtelen, éltető encián magzatvíz, amiben úszni egyenlő volt élni belőle, de leginkább élni általa, vízzé változni, elvizesedni, átlátszóvá, könnyűvé, erőssé lenni, érezni mindent, ami e fogyhatatlan kiterjedésben történik, egy tonhal gondolatát…” A víz tehát varázslatos médium, amely egy másik szövegben (Laura eltűnt) mint az érzékelés más dimenzióit megnyitó köztes tér jelenik meg. A novellákban időről időre felbukkanó víztömeg „zselészerű, áttetsző matéria”, amely „átvezetett az érzékelés eddig észleletlen vidékeire”. Mészáros Urbán Szabó Gábor prózája az említett hagyomány sok szempontját igyekszik játékba hozni, ez a kimunkáltság legtöbbször következetesen és finoman kidolgozott történeteket teremt, ám néha ez a teoretikus háttér „ráül” a szövegre. Ez volt az érzésem a Sirályzajt olvasva, a halott rovarokról álmodó hős az átváltozás hasonlóan „szétírt” problematikájához nyúl, talán túlságosan is didaktikus módon.
A Nemmozgó novelláinak másik nagy témája a határok, elhatárolás, elzártság formái. Ez persze nem idegen a végtelenségében is elhatároló tenger szépirodalmi reprezentációitól, valójában része, kiegészítése a halmaznak. Mészáros Urbán Szabó Gábor rövidtörténetei ezzel az egyrészt kulturális, történelmi karakterű, másrészt archaikus és kontextusmentes térrel dolgoznak, határvonalai körül mozognak. Ahogy a Démonüreg című szöveg a gótikus regények, bűnügyi történetek szerkezeti és hangulati elemeit használja fel remekül, úgy a Rács inkább a lecsupaszított környezettel, az elnéptelenedő disztopikus térrel dolgozik. A végtelen, sivár környezetben játszódó szikár, szűkszavúan narrált történetből a mindenkori határokat direkt módon megjelenítő struktúra, a posztmodern történelemreprezentáció kedvelt formája bontakozik ki. A negatív utópiákat idéző tájábrázolás akár J. M. Coetzee imaginárius dél-afrikai helyeit is eszünkbe juttathatja. A Rács mégsem idegen olyan módon a magyar kortárs hagyománytól sem, hogy egyetlen mitologikus, korba ágyazatlan történetben ugyan, de a fontos történeti struktúrák, genealogikus formák elmondására vállalkozik. Teszi ezt úgy, hogy a mesterséges határvonalat soha át nem lépő szomszédok világirodalmi kontextusokkal erősen telített archetípusainak panoptikumából válogat, idézi meg alakjait. A Rács az egymástól fallal elválasztott szomszédok történetét ebben az ősi, mitikus, meghatározhatatlan idődimenzióban játszódó világba rendezi. A határokat megszüntetni vágyó szereplő a térképrajzolás gesztusával kívánja birtokolni, legyőzni, „áthágni” a teret, a szabadulás lehetőségeit azonban a térképlap határvonalai keretezik, a rács öröktől fogva létezik, határai a végtelenbe tartanak. A rácson keresztül sakkozó, szeretkező, ebédelő embereket ebben a sokfajta előszöveget idéző posztmodern mítoszban csak nevük kezdőbetűjével jelzik. A Kafka-reminiszcenciákat idéző hősök története a kötet tudatosan építkező, jó tempójú szövegei közé tartozik, a letagadhatatlan pretextusok játékba hozásával sem kelti a túlírtság, modorosság érzését. A falak modern történetelemben, történetekben játszott szerepe, a határvonalak, megmagyarázhatatlan és abszurd elhatárolások rendszere ugyancsak ebből, a negatív utópiák elemeiből épülő világba vezet. A történet a házasságtörés, titkok és elhallgatások, ahogy a rácson keresztül zajló szexuális aktus képével a népi kultúrával szimbiózisban létező szépirodalom ismert történeteit idézi. Chaucer vagy Boccaccio nagyon hasonló jelenetei vagy Muhammad an-Nefzawi Az illatos kert című erotikus enciklopédiájának világa persze csak néhány példája ennek a gazdag szövegtengernek.
A Mészáros kötetét ajánló egyik internetes könyvfigyelő oldal rövid impresszumában az előképek között Bruno Schulz irodalmi hatása is felmerül. A 20. század első felében alkotó lengyel szerző prózája több ponton kapcsolódhat a Nemmozgó szövegeihez. A magány és az unalom poétikája Schulz novelláinak gyakori építőköve, nem is szólva arról, hogy a Mészáros által szívesen használt átváltozások formái a lengyel novellista prózájának is alapélményei. Schulz próbabábui az élettelenség, mozdulatlanság szimbólumai, ez a statikusság, változatlanság sokszor uralja a Nemmozgó történeteit. Bruno Schulz egyik remek történetében (Csótányok) a csótánnyá változás szertartása modern rítusként áll előttünk, ilyen és ehhez hasonló átlényegülésekkel van tele Mészáros Urbán Szabó Gábor prózai világa. Szövegei mintha a mítosz trónfosztását hajtanák végre, elemeire bontják, domesztikálják, de talán csak azért, hogy modern változatukban is az ősihez való visszatérést erősítsék. A kötet hőseit végig ez az archaikus állapot izgatja, céljuk a szimbiózis, mégis „húsba vágó” rítusokkal kísérleteznek. A testhatárokat újraértelmező, a természettel organikus egységben levés ideáját megszállottan követő alakok az ősi dimenziókba gyakran brutálisnak tetsző aktusokkal visszatérő hősök. A novellákat olvasva az az érzésünk, hogy a hiányzó kötéseket csak erőszakos, saját testüket és testképüket romboló módon hajthatják végre. A Bacchus húsa főhőse szőlőtőkével forrasztja össze magát, az Angyalméreg bizonytalan identitású és formájú „angyalának” szárnyai pedig talán nem is azok. „Talán csak jelképek, vagy éppen egy néhai, boldogabb idő csonka maradványai egy büntetését töltő testen.” A hősöket szenvedélyesen érdekli saját testük, amelyre sokszor idegen burokként, testrészeikre pedig elszabaduló organizmusokként tekintenek. A kar narrátorát is saját teste érdekli leginkább: „Nem kevesebbet jelent ez számomra, mint a közeg betetőzését, amelyben a félelem sokkal otthonosabban áramolhat.”
Az állandó önmagukra reflektálás ellenére is úgy tűnik, Mészáros Urbán Szabó Gábor alakjai mégis végtelenül fogadják meghatározottságaikat, nem kérdeznek, csak léteznek. Ebből a szempontból és talán egyébként is a kötet legerősebb írása a már említett Bacchus húsa, amely az említett erős tematikus vonalat, a magányt, mint a csend és a mozdulatlanság immanens alkotórészét járja ismét körül. („Betört végül a nyár, és elhozta a magányt.”) De ehhez a problémafelvetéshez kapcsolódik a Szimmetria hőse is. Az önmagukba visszatérő történetek hagyománya a mágikus realista próza kezdetet és véget összeforrottságukban látó történeteinek lehetőségei felől is értelmezhető: „Én is így voltam, a magány, mint egy sikeresen beültetett szerv, hangtalanul és jól működött bennem.” Az írások környezetet, a természetet és a beépített környezetet egyaránt ez az organikus lüktetés jellemzi. A Szimmetria, a Sötétnövény és a Zuhog e felfogás jól sikerült, finoman kidolgozott példái. A Sötétnövény közvetlen utalásként ezt a törekvést mottójával is erősíti, a Paul Celan-idézettel, amely az érinthető és érinthetetlen problémáit tematizálja.
A kötet, bár ezt nagyvonalúan és félig-meddig észrevétlenül teszi, a novellák laza összetartozásának, egybeolvasásának lehetőségét is fenntartja, bár ez az olvasási mód diszkréten háttérben marad. A Sötétnövény szereplője a Bacchus húsának szinopszisát olvassa az újságban, a legtöbb szövegben ugyanazok a típusok bukkannak fel, az egymást folytató történetek illúzióját keltve. A gesztus talán azt sejteti, hogy a közös imaginárius horizontban a dolgoknak elvárhatóan valamilyen struktúrába kell rendeződniük, a (poszt)modern olvasási lehetőségekből szabadon válogathatunk.
A novellák látható törekvése, komoly szándéka a negatív utópiák nagy témáinak és sémáinak felvillantása. Hősei az utazás, utaztatás, helyben maradás tartományában léteznek, a szövegek narrátorai identitásukat komoly világirodalmi előképekből formálják. Viselkedésük nagyon hasonlít akár a már idézett Coetzee hőseinek cselekvéseihez. Közülük is elsősorban a Michael K. élete és kora címszereplője mozog így semmit nem értve, önmaga után kutatva a civilizációba vetetten, a technicizáltság különböző fokozatain, majd végtelen, kietlen, tágas tájakon utazva. Ezt teszik Mészáros hősei, a Szomj és a Laura eltűnt narrátorai, akik az észrevétlenség, kényszerű utazás toposzaival találkoznak. Az „állandó útonlevés”, bár ez esetben idézet a Szomjból, akár szó szerinti felidézése, vagy éppen parafrázisa lehet Mészöly Miklós egyik problémafelvetésének. Az átmenetiség, köztesség, úton levés nemcsak Mészölynél, Mészáros Urbán Szabó Gábornál is gyakori létezési mód, általa a szövegek hősei saját életlehetőségeik lecsupaszításának rítusát hajtják végre. Alakjai ezeken a letisztuló pályákon mozognak, a civilizáció előtti vagy éppen utáni, animális jegyekből építkező szöveghorizont darabjai koherens szövegvilágot hoznak létre. E témának a kötetben a Szomj az egyik legjobban sikerült darabja.
Mészáros Urbán Szabó prózájának a mozdulatlanság, változatlanság, érinthetetlenség gnoszeológiai, poétikai viszonyrendszerei otthonos szcénái. Egyik alaphelyzete a természet és az ember kapcsolata, amely átjáróul és ürügyként egyaránt szolgál. A novellák gyakori megoldása, hogy egy rögzített, statikusnak hitt pozícióból, jelenetből hirtelen nyílnak meg újabb és újabb világok, tér és idő viszonyait szabadon kezelve. Természetes, hogy a címadó novella, a Nemmozgó elpusztított sáskájának „léte a negatív végtelen”, de az is, hogy a szövegek belső ritmikáját a tempóváltások, gyorsulások, lassulások határozzák meg. A történetek gyakori térformái a nyílt térségek, ezek ellenpontjaként néha felsejlenek a kísérteties üregek, „barlangok”, egy hamvasztó, egy lépcsőház és más rejtőzködésre alkalmas helyek. A történetek kedvelt napszaka a menekülésre alkalmatlan közeget jelentő tűző nap, vagy a mesterséges fényektől is elzárt helyiségek éjszakája. Atmoszférát a „természet kenetteljes csendje” teremt, segítségével ez a próza elhatároltságaink börtöneire és a természetbe vetettség kiszolgáltatottságára egyaránt figyel.
Mészáros Urbán Szabó Gábor kötetében az imaginárius szövegtér minden jellemzőjét és kellékét is megtalálhatjuk: tükörben önmagunkra ismerés, misztikus vonatút, szeméttelepek és kísértetvárosok közt bolyongó hősök. Prózája a mágikus realizmus és a modern negatív utópiák fontos elemeiből merít, miközben az identitáskeresés erős egzisztencialista invencióival is számol. A végeredmény izgalmas olvasási tapasztalat, az olvasótól szigorú figyelmet követelő szövegekkel.
(Orpheusz Kiadó, 2009)
Kovács Krisztina
(Műhely 2012/5)
BEPILLANTÁST ENGEDŐ ALAKULATOK
Mészáros Urbán Szabó Gábor novelláiról
A természet közönyébe vetettségünkből, ennek tudatosulásából következhetne, hogy létünknek tétje nem lévén rejtélyessége is elpárolog. Márpedig ezekben a könyvekben (Nemmozgó. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2009; Bábelgép. AmbrooBook Kiadó, Győr, 2011) meg van küzdve a rejtélyért, utána van menve a rejtélynek. A tét ekképp valami megalkotandó, ami a keresés folyamatában rajzolódik ki: Mészáros Urbán Szabó novelláiban értelem tulajdonítása zajlik a szándékosság világos felmutatásával – egyszersmind lebegtetésével. A Bábelgép címadó novellája pél- dául egy fundamentális szerkezetet láttat a banálisnál is banálisabb hétköznapiság mögött, azt szervezendő működni, mely szerkezetről kiderül, hogy nem több az általa „állítólag” létrehozott valóság elemeinek puszta halmazánál. A titkos összeesküvés keresése, végül az ötlet légből kapottságának első ránézésre fölényes-komikus, többedszeri megfontolásra viszont már nem is oly bizonyos lelepleződése szabadon hagyja a terepet a további… minek is? Képzelgésnek, kínosan akkurátus leírásnak? Hogy Mészáros Urbán Szabó szinte minden szövege éppen ebben a hasa- dásban vibrál, már önmagában választás, válasz, állítás: a közismertnek vélt hagyományban is találni hétköznapiságnak álcázott fantasztikumot (Hoffmann, Gogol, Kafka), még később ún. mágikus realizmust (Bulgakov, Márquez, Pavić), vagy simán látomásosságot, de 2012-ben ennek újfajta érzülete, íze, gazdaságtana van. Mészáros Urbán Szabó ideálisan súlyozott (értsünk ezen ritmust, központozást/mondatrészarányt, lélegzetre való olvashatóságot, hangtani illeszkedést stb.) mondatai egy pillanatig sem engedik belekényelmesedni az olvasást valamely már ismert (a fenti nevekkel is fémjelezhető) módusz újraélésébe. Sokszor űzött, felfokozott retorikája inkább arra utal, hogy e néhány világ előszobája is lehetett valami ismeretlennek, ami felé az eddig megjelent két könyv szövegei gravitálnak. Emberileg-biológiailag legtöbbször elviselhetetlen környezetekben bukdácsolnak, viharvertkednek a novellák szereplői, hogy végül még a sejthetőnél is különösebb világlehetőségek határára érjenek: „És Herva […] vékony kezében szalad, cikázik a vonó, paripa-ujjai alatt rezdül a húr, és a rezgés tovaterjed a világban, ahol folyton átjárók nyílnak, odalent pedig Debrah, Issos és Somorra lángokban áll.” (Városok lángolnak alattunk, utolsó mondat, a kiemelés tőlem – M. G.). Itt (már csak az átjárók miatt is) be kell kapcsolnunk egy látszólag irodalmon kívüli szempontot, ami a világunk észlelhetőségének elbizonytalanodásából, a percepciót magát feltételező tagoltság felbomlásából ered. A XX., és immár a XXI. századi természettudomány következtetései azért élnek velünk ebben a furcsa, egyidejű egyidejűtlenségben, mert olyan – talán túlságosan is különös – világlehetőségeket tárnak fel, melyekkel (még?) nem mer(het)ünk közösen, egyszerre szembenézni.* A művészet viszont annyira érzékeny szerve (lett) az emberfajnak, hogy elkerülhetetlenül és akaratlanul is belebotlik ezekbe. Rálátást nyit, és – mint minden jó (érzék)szerv – feloldódik az élettel való összeegyeztethetőség szinte lehetetlen feladatában. Mészáros Urbán Szabó szövegeinek talán legérdekesebb hozadéka, hogy olyan történeteket idéznek meg, ahol a bepillantást engedő alakulatok ütközései egészen drámai módon szembesítenek egy, ki tudja milyen régóta itt lévő tagoltság felszámolódásával. Innentől tét és feladat.
* Hiszen alapjaiban zilálnának szét bármilyen társadalmi szerkezetet. Nem véletlen, hogy Mészáros Urbán Szabó számos novellája éppen ilyen „esemény utáni” helyzetből bontakozik ki.
Mócsai Gergely
(Sikoly, 2012)
Mészáros Urbán Szabó Gábor novelláiról
A természet közönyébe vetettségünkből, ennek tudatosulásából következhetne, hogy létünknek tétje nem lévén rejtélyessége is elpárolog. Márpedig ezekben a könyvekben (Nemmozgó. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2009; Bábelgép. AmbrooBook Kiadó, Győr, 2011) meg van küzdve a rejtélyért, utána van menve a rejtélynek. A tét ekképp valami megalkotandó, ami a keresés folyamatában rajzolódik ki: Mészáros Urbán Szabó novelláiban értelem tulajdonítása zajlik a szándékosság világos felmutatásával – egyszersmind lebegtetésével. A Bábelgép címadó novellája pél- dául egy fundamentális szerkezetet láttat a banálisnál is banálisabb hétköznapiság mögött, azt szervezendő működni, mely szerkezetről kiderül, hogy nem több az általa „állítólag” létrehozott valóság elemeinek puszta halmazánál. A titkos összeesküvés keresése, végül az ötlet légből kapottságának első ránézésre fölényes-komikus, többedszeri megfontolásra viszont már nem is oly bizonyos lelepleződése szabadon hagyja a terepet a további… minek is? Képzelgésnek, kínosan akkurátus leírásnak? Hogy Mészáros Urbán Szabó szinte minden szövege éppen ebben a hasa- dásban vibrál, már önmagában választás, válasz, állítás: a közismertnek vélt hagyományban is találni hétköznapiságnak álcázott fantasztikumot (Hoffmann, Gogol, Kafka), még később ún. mágikus realizmust (Bulgakov, Márquez, Pavić), vagy simán látomásosságot, de 2012-ben ennek újfajta érzülete, íze, gazdaságtana van. Mészáros Urbán Szabó ideálisan súlyozott (értsünk ezen ritmust, központozást/mondatrészarányt, lélegzetre való olvashatóságot, hangtani illeszkedést stb.) mondatai egy pillanatig sem engedik belekényelmesedni az olvasást valamely már ismert (a fenti nevekkel is fémjelezhető) módusz újraélésébe. Sokszor űzött, felfokozott retorikája inkább arra utal, hogy e néhány világ előszobája is lehetett valami ismeretlennek, ami felé az eddig megjelent két könyv szövegei gravitálnak. Emberileg-biológiailag legtöbbször elviselhetetlen környezetekben bukdácsolnak, viharvertkednek a novellák szereplői, hogy végül még a sejthetőnél is különösebb világlehetőségek határára érjenek: „És Herva […] vékony kezében szalad, cikázik a vonó, paripa-ujjai alatt rezdül a húr, és a rezgés tovaterjed a világban, ahol folyton átjárók nyílnak, odalent pedig Debrah, Issos és Somorra lángokban áll.” (Városok lángolnak alattunk, utolsó mondat, a kiemelés tőlem – M. G.). Itt (már csak az átjárók miatt is) be kell kapcsolnunk egy látszólag irodalmon kívüli szempontot, ami a világunk észlelhetőségének elbizonytalanodásából, a percepciót magát feltételező tagoltság felbomlásából ered. A XX., és immár a XXI. századi természettudomány következtetései azért élnek velünk ebben a furcsa, egyidejű egyidejűtlenségben, mert olyan – talán túlságosan is különös – világlehetőségeket tárnak fel, melyekkel (még?) nem mer(het)ünk közösen, egyszerre szembenézni.* A művészet viszont annyira érzékeny szerve (lett) az emberfajnak, hogy elkerülhetetlenül és akaratlanul is belebotlik ezekbe. Rálátást nyit, és – mint minden jó (érzék)szerv – feloldódik az élettel való összeegyeztethetőség szinte lehetetlen feladatában. Mészáros Urbán Szabó szövegeinek talán legérdekesebb hozadéka, hogy olyan történeteket idéznek meg, ahol a bepillantást engedő alakulatok ütközései egészen drámai módon szembesítenek egy, ki tudja milyen régóta itt lévő tagoltság felszámolódásával. Innentől tét és feladat.
* Hiszen alapjaiban zilálnának szét bármilyen társadalmi szerkezetet. Nem véletlen, hogy Mészáros Urbán Szabó számos novellája éppen ilyen „esemény utáni” helyzetből bontakozik ki.
Mócsai Gergely
(Sikoly, 2012)
